A herceg II. rész 11. fejezet

A napok teltek-múltak, úgymond, a munka egyhangúságában. Egy reggel Will arra ébredt, hogy kint a fák koronái aranyba borultak, a parasztok befejezték a betakarítást, és az avart hűvös dér borítja. Beköszöntött az ősz. És ezzel együtt eljött a vadászszezon is. A  báró úr gyakran fogadott ebben az időszakban vendégeket, és legtöbbször egy–egy új lóra is ilyenkor tett szert. Ezúttal is ez történt. Will és Ian ezen a napon kint voltak a karámoknál, és a kerítést javították. A lécek már eléggé meggyengültek, vagyis egy új, fiatal lónak nem jelentettek volna akadályt.

– Fiúk, igyekezzetek! – kiáltott feléjük Tom. – Most üzentek, hogy a ló bármelyik percben megérkezhet.

– Igen, uram! Gyere, már csak ez az egy deszka van hátra! – szólt Ian, és Willel gyorsan a helyére szögezték az utolsó deszkát is. Még épp idejében, ugyanis ebben a pillanatban vad nyihogás rázta meg a levegőt.

– Gyere, tűnjünk el innen! – ragadta meg a fiú karját Ian, majd gyorsan átlendültek a kerítés túloldalára. Ian ugyanis már nagyon jól tudta mi történik, ha egy rémült ló beszabadul a karámba. A szerencsétlen állat azon tölti ki a dühét, akit először meglát. Jobb hát ilyenkor tisztes távolságban maradni. Will azonban nem tudta levenni a szemét a gyönyörű állatról. Az éjfekete alig egy éves kancát három lovász tudta csak úgy–ahogy féken tartani. Láthatóan szörnyen vad és csökönyös állat volt, akiről a lovászok már most tudták, hogy csak gond lesz vele. Willen kívül csak egy valaki volt, aki csodálattal nézett a tüzes állatra, a báró úr. Will bár már több mint egy hónapja dolgozott a birtokon, most találkozott először a báró úrral. Sierra báró magas, ötvenes évei végén járó, de ennek ellenére még mindig megnyerő és jóképű férfi volt. Kényelmes vadászruhája tökéletesen állt rajta, és láthatóan vadonatúj volt. Willhez hasonlóan ő is csodálattal nézett új szerzeményére. Tom idegesen tipródott mellette. Ő egyáltalán nem érezte úgy, hogy ura jó vásárt csinált volna. Már most látta, hogy ezzel a lóval nehéz dolga lesz. Ebben a pillanatban, mintha csak Tom félelme igazolódott volna be, a kanca egy hatalmas ágaskodás közepette kitépte köteleit a lovászok kezéből és nekiiramodott. A szegény lovászfiúk hiába kaptak utána, az állat megérezve a szabadság ízét, teljes sebességgel nekilódult. Mindenki rémülten ugrott el az útjából, a báró urat Tomnak kellett félrehúznia, majd a ló Willék irányába kanyarodott. Will nem is gondolkozott. Amint a ló elszáguldott mellette, ő gondolkodás nélkül a kantárja után kapott, aminek a következtében azonnal el is vágódott. A ló szinte rögtön megérezte a ránehezedő súlyt, de még így is jó tíz métert húzta, mire Will meg tudta vetni a lábát, és lefékezte a kifáradt lovat. A fiú nyugtatóan megpaskolta a ló hatalmas fejét, mire az bágyadtan hozzá dörgölődzött. Úgy tűnt szent volt a béke. De Will még szusszanni sem tudott, a következő pillanatban már félre is lökte vagy három lovász, és elvezették a lovat. Még egy köszönömöt sem mondtak. Ian szikrázó szemekkel lépett a fiú mellé.

– Te teljesen megőrültél?! Kis híján kitörted a nyakadat!

– Ne haragudj, én csak… – Ám ebben a pillanatban a kanca egy fülsiketítő nyihogás közepette ismét kitépte magát „fogvatartói” markából, és visszaügetett Willhez, majd barátságosan hozzádörgölődzött. Ian csodálkozva vonta föl a szemöldökét:

– Úgy tűnik, szert tettél egy barátnőre.

– Én is úgy látom.

A két fiú rémülten rezzent össze. Nem más állt ugyanis előttük, mint a báró úr az oldalán Tommal, aki nem kis csodálkozással meredt Willre. A báró úr viszont igen kedélyesen, sőt elégedetten nézett rá.

– Szép munka volt, fiam.

– Köszönöm – mondta szerényen Will, bár igazából hevesen dobogott a szíve a büszkeségtől. Ugyanakkor szörnyen zavarban is volt, hisz mégis csak a báró úr volt az, aki az előbb megdicsérte. És ezzel még nem is volt vége.

– Tom!

– Igen, uram?

– Ez a fiú gondoskodjon Azúráról.

– Tessék?!

Will akárcsak Tom és Ian is döbbenten meredt a báró úrra. Végül aztán Tom volt az, aki elsőként visszanyerte a lélekjelenlétét:

– De… de, uram, ez lehetetlen, hisz ő még nem is lovászfiú, és alig egy hónapja van nálunk.

– Valóban? Sajnálom, Tom, de úgy néz ki, hogy Azúra egyedül őt hajlandó elviselni maga mellett. Én pedig nem akarom, hogy szegény állat még jobban felizgassa magát.

A báró úr még búcsúzóul megpaskolta a Will mellett álldogáló ló nyakát, majd távozott, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. Will döbbenten meredt abba az irányba, ahol a báró úr távozott. Ez valóban vele történik?

Este Will a szokottnál később ért vissza a szálláshelyre. Egész délután Tom utasításait hallgatta, hogy hogyan lássa el rendesen Azúrát. Will becsületesen végig is hallgatta, de nem igazán értette mire ez nagy felhajtás. Tartottak ők otthon is lovat, etetni–itatni kellett és lovaglás után lecsutakolni. Ehhez képest a báró úr lovait napjában háromszor kellett lecsutakolni, majd kikefélni a szőrét, hogy mindig szép fényes és egészséges legyen. Ezenkívül napi háromszor ki kellett vinni futtatni a lovakat, hogy jó erőben maradjanak. Tom emellett arra is felhívta Will figyelmét, hogy koránt se higgye azt, hogy ő ezzel teljes értékű lovászfiúvá lépett elő.

– Meg sem fordult a fejemben – mondta őszintén Will.

– Helyes, tehát azt hiszem, nem kell mondanom, hogy továbbra is el kell végezned az eddigi munkáid nagy részét.

– Értem.

– Igazából a báró úr nem ragaszkodik ehhez, csak a fiúk…, nem akarom, hogy bajod legyen belőle.

– Értem, Tom, és köszönöm.

Will teljesen megértette Tom aggodalmát. Neki is megfordult már a fejében, hogy vajon mit fog szólni a többi fiú az ő szerencséjéhez. El tudta képzelni, mennyire dühítheti őket, hogy ők már közel egy éve dolgoznak keményen, erre ő, aki alig egy hónapja van itt, anélkül, hogy bármit is tett volna érte, már feljebb is lépett a ranglétrán. Az elképzeléséről pedig meg is bizonyosodhatott, mikor lefekvéskor találkozott Iannal. A fiú már az ágyában feküdt, és meredten bámulta a plafont. Will rögtön látta, hogy nincs jó kedvében.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.

– Á, nincs. Csak épp legszívesebben vízbe fojtanám magam.

– Miattam?

– Mégis hogy lehet az, hogy… én már itt robotolok egy éve, szinte én vagyok itt a legrégebben a fiúk közül, erre te… ez nem igazság.

– Én nem akartam… el kell hinned nekem, eszembe sem jutott, hogy ez lesz belőle.

– Persze, tudom. Csak hagy dühöngjem ki magam, rendben? Holnap már ismét normális leszek.

– Rendben, jó éjszakát!

Will lehúzta a csizmáját, és egyetlen szó nélkül lefeküdt. De még sokáig hallotta, hogy Ian egyik oldaláról a másikra forgolódik. Nem csak ő aludt rosszul azon az éjszakán.

A matriarka - Vilma és Joseph

Vilma

 

Másnap reggel Vilma egy jóleső nyújtózkodás kíséretében ébredt. Egy pillanatig nem is emlékezett rá, hol van és hogy mi történt az éjjel, de aztán lassan oldalra hajtotta a fejét és meglátta Joe-t, aki békésen aludt mellette. Akkor egy csapásra minden az eszébe jutott. Az emlékek hatására egy kicsit el is szégyellte magát. De ez az érzés alig egy pillanatig tartott. Hisz ő a matriarka, joga van együtt lenni az első férjével, ha épp úgy tartja kedve. Az indokait pedig senkinek sem köteles megmagyarázni, Joe-nak különösen nem.

Joseph

Joe olyan boldogan ébredt, mint már régen. Hosszú éjszakák óta nem aludt ilyen jól. Hány éve várt már erre a napra, hogy végre ismét Vilma mellett ébredhessen. Aki őt választja és nem Kristoffot vagy bármelyik másik fiút. Talán mától minden más lesz. Erre a gondolatra Joe lassan kinyitotta a szemét és mosolyogva fordult a szeretett nő felé.

Vilma már ébren volt. Hátát az ágy támlájának vetve ült és épp egy jelentést olvasott, miközben a reggeli teáját iszogatta. Biztos Szilvia hozta be neki. Joe elmosolyodott.

– Még mindig egy csésze teával kezded a napod? – kérdezte kedvesen. Vilma halványan elmosolyodott.

– Jó reggelt, Joseph!

– Jó reggelt, kedvesem! – Majd Joe felült és gyöngéd csókot lehelt Vilma ajkára. A nő azonban nem viszonozta. Joe erre egy kicsit elbizonytalanodott. – Valami baj van? – kérdezte.

– Nincs – rázta meg a fejét Vilma. – Mikor kezdődik Viktória lovagló órája?

– Úgy egy óra múlva. Nagyon várja, hogy ott legyél.

– Ott leszek, ígérem. Csak előtte még meglátogatom Kristoffot.

– Oh… – Joe idegesen simított végig a takaró ráncain. Ezen a reggelen pont Kristoffról nem akart hallani. De Vilma már folytatta is:

– Igen, tegnap este, mikor meglátogatott, elég csúnyán összevesztünk, szeretném tisztázni vele a dolgokat.

– Tegnap este… – visszhangozta Joe fásultan. Egy szörnyű balsejtelme támadt, ami a reggel érzett boldogságát úgy fújta el, akár egy szélroham. Gyorsan ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse remegését. Mikor este megérkezett, persze feltűnt neki, hogy Vilma nincs épp a legjobb kedvében és az alkohol szagát is érezte rajta. De ezt a tegnapi nehéz napnak és a tanácsülésnek tudta be. De talán mégsem az volt Vilma rossz kedvének az oka… Nem… Vilma ezt nem tehette vele…

Vilma közben már felvette a köpenyét és kimászott az ágyból. Úgy tűnik fel sem tűnt neki, hogy előbbi szavai mennyire megbántották Joe-t.

– Jobb, ha mész, Joe. Elég késő van, Viktória már biztos keres.

– Igen… Jobb, ha megyek.

Joe ezután úgy menekült ki Vilma szobájából, mintha üldöznék. Nem emlékezett arra, ahogy felöltözött, Vilma búcsúcsókja, pedig úgy égette a száját, mintha égő parázsba ért volna. Ahogy végigment a folyosón a szobája felé, szüntelenül csak egy gondolat járt a fejében: Csak a szobámig kell eljutnom, ott végre egyedül lehetek. Nem láthatják meg mennyire megaláztak… Joe még mindig nem akarta elhinni, hogy Vilma képes volt ezt tenni vele. Így megalázni… és még csak nem is sajnálta! Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli, Joe mit érez. A férfinak elég volt csak a szemébe néznie, hogy lássa, Vilmának nincs hozzáfűznivalója a történtekhez. Joe úgy érezte ennél több szégyent már nem képes elviselni.

Ekkor azonban egy olyan embert pillantott meg a folyosó végén, akit a legkevésbé akart most látni. Kristoff kaján mosollyal az arcán állt karba tett kézzel és úgy meredt Joe-ra akár az áldozatára leső farkas. Joe-t kirázta a hideg és legszívesebben elmenekült volna. De tudta, hogy nem teheti, azzal csak még jobban megalázná magát, annyi büszkeség pedig még szorult belé, hogy ne rohanjon el Kristofftól akár egy rémült kisfiú.

– Jó reggelt, Joseph! – köszönt vigyorogva Kristoff. – Remélem jól aludtál.

– Neked is jó reggelt, Kristoff. Ha megbocsátasz… – Majd Joe már ment is volna tovább, ám Kristoff elállta az útját.

– Szegény Joseph… gondoltad volna, hogy idáig jutsz? Az ország leggazdagabb nemesének a fia, a Matriarka első férje ma már nem más a Matriarkának, mint valaki, akit jobb híján elővehet, hogy lelkes kiskutya módjára teljesítse minden kívánságát. – Joe makacsul padlóra meredt, miközben az arca lángolt a szégyentől. Nem akarta látni Kristoff kaján arckifejezését, de nem tehetett semmit. Vetélytársa már ott állt egész közel hozzá és úgy sziszegte a fülébe a következő szavakat, akár egy mérges kígyó:

– Szerencséd, hogy sikerült felcsinálnod őt még én előttem. Ha nem lenne ott a kölyköd, Vilma már azt is elfelejtette volna, hogy egyáltalán a világon vagy. – Joe már olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei fájdalmasan mélyedtek a húsába. Kristoff folytatta:

– És ne is reménykedj! Nem fog még egyszer a szobájába hívni. És nem én miattam, mert ha én nem lennék, akkor sem kellenél neki. – Ezzel Kristoff otthagyta. Gúnyos nevetése, még azután is visszhangzott Joe fülében, mikor ő már égő arccal a palota egyik félre eső erkélyére menekült. Az szeme égett a visszatartott könnyektől és egész testében reszketett. Kristoff végig tudott róla és biztos, hogy tenni fog arról is, hogy holnapra az egész palota értesüljön a szégyenéről. Ő pedig még csak küzdeni sem tud ez ellen.

Néha annyira irigyelte Kristoffot. Nem csak azért, mert olyan közel állnak egymáshoz Vilmával, hanem azért is, ahogy képes volt küzdeni önmagáért. Joe viszont képtelen erre. Nincs meg benne a kellő erő. Már nincs… régen még küzdött Vilmáért, persze eredménytelenül. Kristoff már akkor is erősebb volt nála. De mára már képtelen erre. Ma pedig azt a kicsi reményt is elvesztette, amit eddig ápolt. Bármennyire is fájtak Kristoff szavai, Joe sajnos tudta, hogy igazak. Vilmának ő már semmit sem jelent. Ha meghalna, még csak nem is gyászolná. Ha meghalna… mennyivel könnyebb lenne minden…

Joe lassan az erkély széléhez botorkált és erősen megkapaszkodott a párkányban. Egész magasan volt itt, a palota kertjének lombkoronái felett. A lenti mélység még sosem vonzotta ennyire. Mennyire könnyű lenne… csak el kéne engednie a párkányt és levetnie magát. Biztos hamar vége lenne… Nem lenne több fájdalom… sem szégyen… csak el kell engednie…

– Uram! – Joe rémülten hőkölt hátra és egyenesen Robin aggódó tekintetével találta szembe magát. – Uram, jól vagy? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában Robin. Joe nem felelt. Mit is mondhatott volna? Robin mintha csak kitalálta volna a férfi gondolatait, folytatta:

– Kristoff az igaz? Ne törődj vele, uram! – Joe nem tehetett róla, de erre megvetően felhorkant.

– Nem értesz te semmit, Robin! Az egész életem… mióta Kristoff megjelent az egész életem csak egy végeérhetetlen megaláztatás. Én… szeretem Vilmát… de már nem bírom elviselni ahogy, bánik velem…

– De igen, el fogod viselni! – Robin hangja olyan komolyan csengett, hogy Joe őszintén meghökkent rajta. – El fogod viselni, uram, mert hamarosan vége. Kristoff csillaga sem tart örökké.

– Nekem nem úgy tűnik. Hisz már annyi év eltelt…

– Igen! És ezalatt a sok év alatt Kristoff annyi embert bántott és alázott meg, hogy talán már ő maga sem tudja. De azok, akiket bántott nem felejtenek… én biztos nem. – Joe meglepődve vonta fel a szemöldökét. Persze tudta, hogy Kristoff Robinnak is ártott, nem is keveset, hisz ha valakinek, hát Robinnak meg volt rá az esélye, hogy a Matriarka harmadik férje legyen. Joe nem is bánta volna. Kedvelte Robint, jó lett volna egy szövetséges, akivel együtt álltak volna ki Kristoffal szemben. De vetélytársa mindig megérezte a veszélyt, ehhez nagyon is volt érzéke, így Robin sem maradhatott sokáig Vilma kegyeltje.

– Nem gondoltam volna… – szólalt meg lassan Joe. – Hogy ennyi tüske maradt benned. – Robin elmosolyodott.

– Olyan vagyok, mint bárki más itt a palotában. Nekem is vannak ellenségeim, akik egyszer nagyon meg fogják bánni, hogy megaláztak. De valamiben különbözöm a többiektől.

– Mégis miben?

– Abban, hogy én türelmes vagyok – vigyorodott el gonoszul Robin. – Nem siettetek semmit, tudom, hogy ki kell várnom a legalkalmasabb időt a bosszúhoz. De azt is tudom, hogy már nem sokáig kell várnom.

– Miért? Mit tervezel? – kérdezte Joe, kicsit kezdte kellemetlenül érinteni ez a beszélgetés, ugyanakkor kíváncsi is volt. Robin azonban csak intett.

– Ne aggódj, uram! Legyen elég annyi, hogyha minden a terveim szerint alakul, akkor Kristoff napjai meg vannak számlálva. Hamarosan valaki átveszi majd a helyét.

– És ha nem? – morogta Joe. – Már annyi fiú jött és ment és Kristoff mindet elintézte. Ezt te tudod a legjobban.

– Emiatt ne aggódj! – Joe kétkedése úgy tűnt, nem hatotta meg Robint. – Bárhogy is lesz, uram, egy dolgot ne felejts el! Tehet Kristoff amit csak akar, de a végén úgyis te kerülsz ki győztesen.

– Tessék? – Joe már semmit sem értett. Ő egyáltalán nem így látta a dolgot. Jelen helyzetben ő volt a vesztes és tehet akármit, ezen nem tud változtatni. Bár el kellett ismernie, ha sikerülne Robin terve, őt tenné a legboldogabbá vele.

– Uram, hát nem érted? Te vagy a trónörökös apja! – Robin szeme lelkesen csillogott, ez pedig csak még jobban összezavarta Joe-t. – Tehet Kristoff, amit csak akar, ezt az egy dolgot nem veheti el tőled. És ez azt jelenti… hogy egy nap nem a trónörökös, hanem a Matriarka édesapja leszel. A legnagyobb hatalmú és legmegbecsültebb férfi az országban. – Joe szeme kikerekedett. Erre ő eddig nem is gondolt…

– Igen… – szólalt meg lassan. – Egy nap az leszek.

– Mikor a Matriarka meghal és én addig nem érném el a célomat, azon a napon te azt tehetsz Kristoffal, amit csak akarsz. Elküldheted az ország legtávolabbi zugába, hogy többé látnod se kelljen. Legkésőbb akkor… Kristoff oda fog kerülni, ahová megérdemli.

– Igen, ez némi vigaszt nyújt – sóhajtott fel Joe és őszintén így is érezte. Az előbbi halál utáni vágya most olyan nevetségesnek tűnt. Persze a szíve még mindig fájt, de évek óta először végre látta a fényt szörnyű élete legvégén. Ugyanakkor halványan ugyan, de mintha a régi elszántságának egy része is visszatért volna. – Nem akarok addig várni – mondta Robin felé fordulva. Robin elmosolyodott.

– Ha minden úgy megy, mint eddig, nem is kell. A Matriarkának hamarosan új kegyeltje lesz. Ebben biztos vagyok. – Joe pedig hitt a szolga szavainak.

Figyelem! Figyelem! Film idézet kihívás

Helló Mindenki!

 

Nagy hírem van számotokra!

 

Március elsejével indul a Teszter írói blogja első film-idézet kihívása. A játék lényege, hogy március 1.-től minden egyes nap a hónap végéig kiteszek egy idézetet, nektek pedig ki kell találni, hogy melyik filmből vagy sorozatból idéztem. Minden idézethez találtok majd egy kis segítséget az éppen aktuális blogbejegyzés aljánál.

A megoldásokat ide vagy a facebook oldalamra várom komment formájában. A megoldásokat a következő nap teszem ki.

 

Remélem, tetszik az ötlet, várok mindenkit szeretettel :)

 

Aki kitalálja az összes idézetet, kap egy virtuális pacsit :)

 

 

A herceg II. rész 10. fejezet

Will első hete a Sierra birtokon iszonyatos volt. És ezen az sem segített, hogy Ian sokkal kedvesebben viselkedett vele, és a többi fiú is rögtön befogadta. Már első nap világossá vált számára, miért volt olyan nagy dolog, ha valaki egy évig kibírta az istállóban. Itt egy nap alatt annyi munka jutott egy emberre, amennyi a Solto birtokon egy hétre. Will és a többi fiú már pirkadat előtt talpon volt, és egészen naplementéig keményen dolgoztak. Csupán egy félóra pihenő időt kaptak, hogy kifújják magukat, és hogy megebédeljenek. Aztán már folytatódott is a munka. Azon az első héten Willnek számtalanszor eszébe jutott, hogy hagyja az egészet, és inkább továbbindul más munkát találni. De ezt valahogy föladásnak érezte volna. Így hát maradt a helyén, és igyekezett a legjobb tudása szerint teljesíteni. Persze így is voltak alkalmak, mikor Ian elégedetlen volt vele. De őszintén szólva csodálattal töltötte el a fiatal fiú kitartása. Az idősebbeket megszégyenítően dolgozott, és úgy tűnt, esze ágában sincs föladni. Ian először azt hitte, egy hétig se fogja bírni, de Will kitartott.

Aztán eljött a vasárnap. Az Úr napján természetesen nem lehetett dolgozni, és persze ez volt a fizetés napja is. Ez azonban csak délután volt esedékes, így a legtöbb fiú a délelőttöt a jól megérdemelt pihenésnek szentelte. Ian is ezt tervezte, azonban valami megzavarta. Morcosan nyitotta ki a szemét a zaj forrását keresve. Will a szoba közepén állt, és épp egy tiszta ingbe bújt bele.

– Te meg mi a fenét csinálsz?

– Ne haragudj, fölébresztettelek?

– Igen – morogta Ian. – Hova készülsz?

– Templomba – felelte Will, mintha ez magától értetődő lenne. – Vasárnap van.

– Jaj, Will, ne csináld! Emlékszem még, milyen volt az első hetem, iszonyú fáradt lehetsz. Feküdj inkább vissza!

– Nem! – mondta határozottan Will. – Vasárnap az Úr napja. Meg kell tisztelnünk azzal, hogy templomba megyünk.

– Te komolyan azt hiszed, hogy az Úr számon tartja, hogy ki megy templomba, és ki nem?

– Biztosan, jobb ha indulok. Tom mondta, hogy a templom félórányi járásra van. – Ezzel Will kilépett a hűs reggeli levegőre.

– Szerintem, ha az Úr tényleg olyan jóságos, mint amilyennek mondják, akkor inkább azt akarná, hogy kipihend magad – morogta búcsúzóul Ian, majd visszahúzta a fejére a takarót.

Will csak akkor kezdett el azon gondolkozni, hogy Iannak esetleg igaza lehet, mikor visszafelé tartott a templomból. Nem bánta meg, hogy elment a misére. Megköszönte az Úrnak, hogy munkát adott neki, és imádkozott a szülei lelkéért is. Így a visszafelé úton azonban hirtelen ólomsúlyként nehezedett a fáradtság a vállára. Lehet, hogy jobb lett volna ott maradni Iannal aludni még egy kicsit. De megígérte Porres atyának, hogy jó lesz. És ebbe a jó keresztényi élet is beletartozott. Majd a bér kiadása után alszik egy kicsit. De legalább rendesen megfizetik ezért a rengeteg munkáért.

– Na, milyen érzés megkapni az első fizetést? – kérdezte sokkal vidámabban, mint reggel, Ian. Ő és Will épp most jártak a főistállómesternél, aki átadta nekik a heti fizetést. Will végre úgy érezte, hogy megérte az egész heti szenvedés.

– És? Mit fogsz vele kezdeni? – folytatta Ian.

– Még nem tudom.

– A legtöbb fiú birtokra meg házra gyűjt, hogy megházasodhasson.

– Te is?

– Hát… lehet.

Közben visszaértek a szálláshelyükre. Will becsületesen elfordult, hogy Ian nyugodtan elrejthesse a pénzét (a matrac alá). Ő maga azonban csak akkor vette elő a szüleitől örökölt fémdobozt, mikor a fiú már kiment a szobából. Megbízott Ianban, és kedvelte is, de annak azért nem örült volna, ha látja hova teszi el a pénzét. Köztudott volt ugyanis, hogy a munkások körében nem egy lopta már meg a másikat pusztán kapzsiságból vagy, hogy tudjon még egy felest venni a közeli kocsmában. Éppen ezért Will már az első éjszakán felfeszítette a padló egyik deszkáját, és ásott alatta egy üreget. Nem túl mélyet csakhogy a fémdoboz pont elférjen benne. A fizetését is ide rejtette el. Ezenkívül, kihasználva, hogy egyedül van, éppen ideje volt, hogy megszámolja mennyi pénz áll a rendelkezésére. Miután ellenőrizte, hogy Ian tényleg elment, és senki sem jár a környéken, a fizetését és a szüleitől örökölt pénzt is a padlóra öntötte. A pénzérmék hangos csilingelés közepette a padlóra gurultak és velük együtt még valami… Will csodálkozva kapott a doboz aljából kihulló összehajtogatott papírlap után, és széthajtotta. A papír nyilvánvalóan egy levél volt. Willnek, mivel nem tudott olvasni, fogalma sem volt, hogy mi állhat benne, de abban biztos volt, hogy a betűk teljesen ismeretlenek számára. Az ő kis falujában nem sokan tudtak írni és olvasni, Will csak Porres atyáról és a bíró úrról tudott. De ismerte Porres atya szép szálkás betűit, és ez a levél nem azokkal volt írva. A betűk kissé durvák, de szépen gonddal voltak megformálva, de hogy ki írhatta, arról Willnek fogalma sem volt. Ám ekkor nagyot dobbant a szíve. Erről a dobozról, amiben a levél is volt, rajta, Porres atyán, és a szülein kívül senki sem tudott. Tehát ha nem Porres atya írta, akkor csakis… Nem, az nem lehet– rázta meg a fejét csalódottan Will. A szülei nem írhatták, az képtelenség, hiszen ők sem tudtak írni, akkor mégis hogyan lehetne ez lehetséges? És miből gondolták volna, hogy képes lesz elolvasni? Vagy lehet, hogy kevesebbet tudott róluk, mint gondolta? És mi állhat a levélben? Talán… talán azt írták le, hogy miért ölték meg őket? Ez hogy lehetséges? Utólag Will meg sem tudta volna mondani, hogy meddig ült ott a földön kezében a titokzatos levéllel. Fogalma sem volt, mit kéne most tennie. Legszívesebben keresett volna valakit, aki tud olvasni, és megkérte volna, hogy olvassa fel neki a levelet. De nem merte megtenni. Hisz ki tudja… lehet, hogy valami szörnyűség áll benne. Talán a szülei valami iszonyú dolgot követtek el a múltban, amiért bűnhődniük kellett. Nem, ezt nem bízhatja egy idegenre.

Így aztán a levél visszakerült oda ahonnan előkerült, a doboz aljába. De Will még nem tekintette lezártnak az ügyet. Megfogadta, ha törik, ha szakad, de megtudja, hogy mi van abban a levélben. Úgy érezte, hogy ez lesz a kulcs a szülei váratlan és igazságtalan halálához.

A matriarka - Kristoff, Vilma és Dávid

Kristoff

Krisz idegesen dobolt a lábával. Már több mint egy óra eltelt és Vilma még nem jött utána bocsánatot kérni! Krisz nem tudta eldönteni, hogy ez a tény dühítse, vagy inkább megrémítse? Azelőtt, ha vitájuk volt Vilma mindig úgy jött utána, mint egy kiskutya. Addig kedveskedett és hízelgett neki, ameddig ki nem engesztelte. A férfi biztos volt benne, hogy ezúttal is, így lesz még úgy is, hogy tudta kicsit elvetette a sulykot. Nem kellett volna így kikelnie magából, ahogy engedély vagy köszönés nélkül elmennie sem, de Vilma annyira feldühítette! Vajon miért viselkedik így? Ez a mai nap eddig semmi jót sem hozott neki. Először a Robinnal való találkozás most meg ez… Évek óta először úgy érezte, kicsúszott a kezéből az irányítás. És ezt gyűlölte!

– Daniel! – kiáltotta el magát idegesen. Szolgája egy percen belül meg is jelent Krisz lakosztályának ajtajában. Daniel lassan két éve állt Krisz szolgálatában. Azelőtt Joseph szolgálója volt, de Krisz enyhe meggyőzésére sikerült átédesgetnie. Mint utóbb kiderült ez nem csak azért volt jó döntés, mert így ismét megalázhatta Josephet, hanem Daniellel egy hűséges és talpraesett szolgálót is nyert magának. Hamar megtalálták a közös hangot, a húsz éves fiúval. Daniel sosem ellenkezett és egy bizonyos összegért cserébe kész volt Krisz bármilyen mesterkedésében részt venni. Igazi szürke kis egér volt (ez is hozzájárult Krisz jóindulatához, hisz nem kellett félnie, hogy Vilma esetleg szemet vet rá) seszínű hajával és sápadt bőrével így tökéletes volt kémkedésre is.

– Igen, uram? – hajolt meg a fiatal szolgáló.

– Ne vágj már ilyen ostoba képet! Mit láttál?

– A Matriarka nem hagyta el a szobáját – felelte szemrebbenés nélkül Daniel. Megszokta már ura sértegetéseit. – Csak Szilviát láttam elmenni.

– Remek! – morogta Krisz. El tudta képzelni, az a nő miket hordhatott össze róla. – És láttad merre ment?

– Ha jól sejtem Josephez indult.

– Josephez? – vonta össze a szemöldökét Krisz. Vajon mit akar Szilvia vagy inkább Vilma Josephtől? Krisz kizártnak tartotta, hogy neki akarná kiönteni a lelkét vagy talán…

– Menj vissza és tartsd nyitva a szemed. Ha mozgást látsz, akkor jelentsd!

– Igen, uram! – Majd Daniel magára hagyta Kriszt, aki feszültsége enyhítésére gyorsan húzott egyet az asztalon heverő boros kupából. Már csak az hiányozna, hogy Joe valahogy kijátssza ellene Vilmát, bár… vigyorodott el gonoszul Krisz, annak a naiv idiótának nincs annyi sütnivalója... 

Vilma

Vilmának még akkor is rossz kedve volt, mikor nyílt a szobájának ajtaja és Joe belépett. És ezen az sem segített, hogy már jó pár pohár bor legurult a torkán. Viszont még így is rögtön feltűnt neki, hogy első férje tekintete élénken csillog, arcán boldog mosoly ül, amint Vilma intésére leült mellé a pamlagra.

– Kedvesem, úgy örülök, hogy hívattál – mondta Joe szemét lesütve, akár egy fiatal iskolásfiú. – Olyan régen voltunk már kettesben… – De Joe már nem tudta befejezni. Vilma már kevés alkohol hatására is nagyon türelmetlenné tudott válni, most pedig a Kristoff iránti harag is munkált benne. Mielőtt Joe befejezhette volna a mondatot, Vilma átölelte a nyakát és hevesen megcsókolta. Nem akart gondolkozni, nem akart se Kristoffra, se Dávidra gondolni. Csak szerelmeskedni akart valakivel, aki kéznél van. Nem érdekelte az sem, hogy Joe mit érez. A legkevésbé ez érdekelte.

Dávid

Másnap Dávid nem kevésbé morcosan ébredt. A háta ugyan már nem hasogatott, de még eléggé fájt és érzékeny volt különösen, mikor Robin segítségével belebújt az ingjébe.

– Holnapra már jobb lesz – bíztatta Robin. – Találtam neked munkát is mára. Csak annyi a dolgod, hogy állj és befogd a szádat.

– Az menni fog – morogta Dávid. – Mi ez a munka pontosan?

– Viktória hercegnő délelőtt lovagló órán vesz részt. Mindig van ott egy-két szolga, aki gondoskodik róla, hogy a hercegnőnek legyen étele és itala. Ma te leszel az egyikük.

– Remek, remélem a hercegnő jól neveltebb, mint az a két kis taknyos tegnap. – Robin ehhez már inkább nem fűzött hozzá semmit, csak fáradtan felsóhajtott.

– A lényeg, hogy viselkedj, és ne keverj több bajt. Világos?

– Igen! – mondta Dávid elhúzott szájjal. Kivételesen komolyan is gondolta, elég volt a hátába nyilalló fájdalomra gondolnia, az elég ösztönzés volt számára.

– És még valami! A lovagló órákat néha a Matriarka első férje is megnézi, még ritkábban maga a Matriarka. Ha így lesz, légy szíves ne hozz ránk szégyent.

– Jó-jó! Felfogtam! Jó leszek, ígérem! – Bár a gondolatra, hogy esetleg ma találkozik a Matriarkával kirázta a hideg, Dávid komolyan gondolta az elmondottakat. Csak élje túl ezt a mai napot.

A herceg II. rész 9. fejezet

Először Will úgy tervezte, hogy egész éjjel úton lesz, hogy minél hamarabb elérje úti célját, de végül a fáradság győzedelmeskedett, így Will kénytelen volt megállni éjszakára. A környéken egyetlen fogadó, sőt még egy ház sem volt, így Will jobb híján behúzódott az útmentén növő fák közé, tüzet rakott, és lefeküdt aludni. Olyan fáradt volt, hogy még a kényelmetlen fekhely sem zavarta, és szinte azon nyomban mély álomba merült. Legalább ekkor élete összes gondja lehullott a válláról.

Sierra báró birtokán, mint minden reggel, ma is korán kezdődött a munka. A jobbágyok a nap első sugaraival ébredtek, és indultak a földekre dolgozni. Azonban még náluk is korábban kezdtek neki a munkának a lovászok és az istállófiúk. A Sierra birtokon az ő munkájuk volt a legnehezebb ugyanakkor a legmegbecsültebb is. Mindenki tudta a környéken, hogy a báró úr számára a lovai voltak a legfontosabbak, és éppen ezért mindennek tökéletesnek kellett lennie a drága állatok körül. Kemény munka volt ez, és bizony a főistállómesternek igen gyakran kellett cserélnie a fiúkat. Volt akinek egyszerűen elege lett, más kevesellte a bért, és sajnos olyan is volt, akit lopáson kaptak. Aki viszont kibírta, és több mint egy évig meg tudott maradni a beosztásában, igen hamar magasabb pozícióban találhatta magát. Vagyis Will a legjobbakban reménykedhetett, mikor megérkezett a Sierra birtok istállójához, és kérésével Tom elé, az istállómester elé állt. Tom nyúlánk, negyvenes éveiben járó életerős férfi volt, akinek keze és arca a kemény munkától lehet, hogy már elráncosodott, de fekete szemei továbbra is fiatalosan csillogtak, és azt az érzést keltették az emberekben, mintha beléjük látna. Will legalábbis így érezte, mikor ott állt előtte. Tom elgondolkozva nézett végig a fiatal fiún.

– Ami azt illeti éppen megüresedett egy hely, de félek, hogy túl fiatal vagy ilyen kemény munkához.

– Gyerekkorom óta dolgozom a birtokunkon, hozzászoktam a kemény munkához.

– Hát nem is tudom…

– Kérem, legalább hagy próbáljam meg!

Tomnak tetszett a fiú lelkesedése, ráadásul így első látásra megbízható és lelkiismeretes fiúnak tűnt, mégis nem teljes meggyőződéssel bólintott.

– Rendben, beállhatsz dolgozni.

– Köszönöm, nagyon köszönöm! Ígérem, nem fogja megbánni.

– Hát remélem is. Ian! Gyere ide, fiam! – Will kíváncsian fordult a feléjük közeledő magas, erős testalkatú tizennyolc-tizenkilenc éves szőke fiú felé.

– Igen, uram? – lépett oda hozzájuk Ian, miközben kíváncsi pillantást vetett az ismeretlen fiú felé.

– Ez itt Will – mutatta be a fiút Tom. – Ő áll be Franco helyére, a te gondjaidra bízom. Mutasd meg neki, hogy mennek itt a dolgok.

– Igen, uram, gyere! – bökte oldalba a megilletődött Willt, majd elindult az ellenkező irányba. Will gyorsan követte. Szívesen megkérdezte volna az ismeretlen fiútól, hogy mit értett Tom azon, hogy „hogy mennek itt a dolgok”, de belé fagyott a kérdés. Ian olyan morcosan sőt dühösen meredt maga elé, mintha valami szörnyűséget követett volna el ellene. Így aztán inkább csendben lépkedett a nyomában. Will megérzése ezúttal sem csapta be.

Ian valóban dühös pillantásokat vetett a megszeppent fiúra. Pedig igazából nem rá volt dühös, hanem a főistállómesterre. Ian ugyanis azok közé a kitartó és szerencsés fiúk közé tartozott, akik már több mint egy éve dolgoztak a Sierra birtokon. Ian keményen dolgozott, és most már joggal érezhette úgy, hogy az előléptetése istállófiúból lovászfiúnak már csak egy karnyújtásnyira van tőle. Erre a nyakába varrják ezt a taknyos kölyköt. Ha őt kell állandóan pesztrálnia, sose lesz belőle lovászfiú. Főleg ha a kölyök minden botlásáért neki kell felelnie.

Közben a két fiú megérkezett az istállófiúk szálláshelyére. Ez az egyszerű kőépület nem messze állt az istállóktól, a fiúk kettesével osztoztak meg egy–egy szobán, amelyben nem állt más, mint két kemény ágy és egy-egy láda. Ian is egy ilyenbe vezette be Willt.

– Ez lesz az ágyad – mutatott az ajtóhoz közelebb álló fekhelyre Ian.

– Értem – bólintott Will, majd félve megkérdezte:– És a másik ágyon ki alszik?

– Én – jött a tömör válasz. – Gyerünk, pakold le a cókmókod, és gyere utánam!

Will engedelmesen betette a csomagját az üres ládába, és Iannal visszaindultak az istállóba.

– Jól figyelj, mert csak egyszer akarom elmondani! – kezdte Ian. – Hajnalban, még napfelkelte előtt kelünk, és miközben a lovászok kiviszik a lovakat a reggeli futtatásra, nekünk friss szénát kell adnunk a lovak alá, fel kell töltenünk az etetőket és itatókat, és a lovászok felszerelését is mi készítjük elő. Eddig világos?

– Igen – bólintott Will, miközben azon igyekezett, hogy mindent jól megjegyezzen.

– Helyes. Nap közben főleg az istállót takarítjuk, esetleg kisebb javításokat is végzünk. Délután általában a báró úr kilovagol, hétvégente vadászni szoktak menni. És végül következik az esti futtatás. Világos?

– Azt hiszem igen. És a lovakkal ki foglalkozik?

– A lovászok. Ez az egyik legfontosabb szabály. A lovakhoz mi nem nyúlhatunk. Csak a lovászok, a legértékesebbekhez pedig csak a főlovász. Érted?

– Igen… Hogy lehet lovász valaki?

– Ki kell húzni itt úgy egy évig. Akkor, ha szerencsés vagy, az egyik idősebb lovász magához vesz segédnek, és újabb két év múlva teljes értékű lovász lehetsz.

– Te mióta vagy itt?

– Egy éve – préselte ki dühösen a fogai között a fiú.

Ebből Will rögtön tudta, hogy rosszat kérdezett.

– Ne haragudj, nem akartam…

– Ne hidd, hogy nem vagyok elég jó! – csattant fel dühösen Ian. – Csak épp kell valaki, aki elég tapasztalt ahhoz, hogy az ilyen zöldfülű taknyosokat, mint te, betanítsa! – Ian rögtön meg is bánta hirtelen kitörését. Ahogy ránézett Willre, az olyan megszeppenve és bűntudatosan nézett rá, hogy rögtön elszégyellte magát.

– Ne haragudj! Csak kicsit feszült vagyok, az itteni munka egyik hátránya. Na gyere, vár a munka.

– Rendben.

Ezután Will őszintén remélte, hogy Ian mostantól sokkal kedvesebb lesz vele.

A herceg II. rész 8. fejezet

Will megfogadta az atya tanácsát. A hold már magasan járt az égen, de ő csak ment. A meredek hegyi úton senkivel sem találkozott. Az utat mindkét oldalról meredek hegyoldal zárta közre, mindenhol csak sziklák és zuzmók látszottak. Will, ha akart volna, se tudott volna itt elrejtőzni. De szerencsére nem is volt rá szükség. Porres atyának úgy tűnt, igaza volt, és a katonák parancsnokának eszébe sem jutott, hogy Will esetleg egy másik faluba menekül. A hosszú úton Willnek volt alkalma alaposan végiggondolni mindent. Nem tudta miért kellett a szüleinek meghalnia, ahogy azt sem, hogy őt miért akarták megölni. És sajnos azt sem tudta, hogy hogyan fogja minderről megtudni az igazságot. Talán majd ha idősebb lesz…, akkor lesz elég ereje, hogy megkeresse azt a Simon parancsnokot, és megtudja az igazat. De addig is meg kell élnie valahogy.

Már hajnalodott, mikor Will végre maga mögött hagyta a hegy völgy felé eső oldalát, és a meredek út végre lefelé kezdett lejteni, Will elé pedig csodálatos látvány tárult. A felkelő nap narancssárgára festette a fiú lábai alatt elterülő tájat. Messze egészen a láthatárig ápolt legelők és betakarítás előtt álló búzaföldek aranylottak. A tájat keresztülmetszette az ország legnagyobb folyója, az Oderla-folyó. Hullámainak robaja még a hegytetőre is fölhallatszott. Messze a láthatár szélén egy kis erdő körvonalai látszottak. Lent a hegy aljában pedig Will nagy örömére egy kis fogadó ablakai hívogatóan csillantak meg a felkelő nap fényében. A fiú megszaporázta lépteit, de így is már rég beköszöntött a reggel, mikor leért a hegy lábához. A régi kis fogadó gondozott és tiszta volt. A korai óra ellenére jó pár ló legelt békésen a ház melletti karámban. Bentről vidám beszélgetés szűrődött ki. Will fáradt és éhes volt, így annak a lehetőségnek az ellenére, hogy esetleg néhány katonával találkozik odabent, belépett a régi tölgyfaajtón. A fogadóban dohány és reggeli tojás illata keveredett. A vékony és magas fogadósasszony szorgalmasan sürgött-forgott, bár a korai órában még alig volt vendég. A kinti lovak tulajdonosai, úgy tűnt, egy csapatba tartoztak, két asztalt is elfoglaltak a falnál, és jóízűen falatoztak. Rajtuk kívül csak néhány a fogadóban megszállt vendég ült egy–egy asztalnál. Így ránézésre mind kereskedők vagy bérmunkások lehettek. Will letelepedett az egyik félreeső asztalhoz, és rendelt magának egy nagy adag reggelit. A mosolygós fogadósné kíváncsian mérte végig az idegen fiút.

– Ugye, nem idevalósi, fiatalember? – kérdezte kedvesen a nő.

– Nem, most járok itt először – felelte halkan Will.

– Megtudhatom, mi járatban van?

– Munkát keresek.

– Munkát? Hát, kedvesem, a lehető legrosszabb környéket választotta. Errefelé csak szegény emberek élnek, akik örülnek, ha a betevő falatra jut pénzük, nemhogy még egy munkást foglalkoztassanak!

– Ne beszélj butaságokat, asszony! – csattant föl a fogadós erőteljes basszusa a pult mögül. Feleségével ellentétben megtermett ember volt, jókora harcsabajusszal az orra alatt és munkában megkérgesedett durva kézzel.

– Ha rám hallgatsz, fiam, mielőtt elhagynád a környéket, keresd fel a helyi földesurat. A báró úr udvarában sokszor lehet munkát találni, ha elég ügyes vagy.

– Annyira gazdag? – kérdezte ámulva Will. Persze tudott róla, hogy az országot a király és a nemesek irányították, de eddigi elszigetelt világától olyan távol álltak ezek a dolgok, hogy sose gondolt bele úgy igazán, hogy vannak a világon olyan emberek is, akik mindent megtehetnek, amit csak akarnak.

– Hát van pénze rendesen – felelte elgondolkozva a fogadós. – A királyi tanács tagja, bár az utóbbi időben nem nagyon járt el otthonról. Ezek a földek, amiket itt látsz, mind az övé, ahogy a birkák és marhák is, amik legelnek rajtuk. De azt hiszem, őszintén elmondhatom, hogy nem szállt a fejébe a hatalom. Jó ember a báró úr, ezt mindenki tudja.

– Ilyen jól ismeri?

– Elég gyakran megfordul itt nálunk. Mondom jó ember, hisz nem átall egy ilyen egyszerű emberrel is, mint én, kedvesen elbeszélgetni. Csak egy hibája van, a lovak. Imádja a lovakat, szerintem jobban szereti őket, mint a saját gyerekeit. Ezért is mondtam, hogy ott mindig lehet munkát találni, a legtöbb lovászfiú nem bírja ott sokáig, sok nekik a munka, azt mondják. Szerintem ez a legkevesebb azért a pénzért, amit kapnak. Rendes kis bér az, fiam, nekem elhiheted.

– Köszönöm a tanácsot. Azt hiszem megfogadom, és ellátogatok a báró úr birtokára.

– Azt jól teszed, ha pedig nem kapsz munkát, fizetek neked egy italt.

– Nagyon kedves, de nekem elég a jó tanács is. Megmondaná, hogy merre kell menni?

– Persze, fiam, csak menj tovább ezen az úton, ha nem állsz meg, holnap reggelre odaérsz.

– Nagyon köszönöm.

Miután fizetett Will, megfogadta a fogadós tanácsát, és a titokzatos báró úr birtoka felé vette az irányt, hátha a férfinak igaza lesz, és tényleg sikerül ott munkát találnia. Hisz a szülei pénze nem tart ki örökre. És ki tudja? Talán szerencséje lesz.

A matriarka - Vilma és Joseph

Vilma

Vilma fáradtan dőlt el az ágyán. Nagyon fárasztó délután állt mögötte. Hiába élvezte a gyerekekkel töltött délelőttöt és ebédet, a délutáni tanácskozás a katonai vezetőkkel, a tanácsosokkal, és a kincstárnokkal teljesen kimerítette. Hiába győzedelmeskedtek, annyi más elintézetlen ügy volt még hátra. Ki kellett utalni a csata után hátramaradt özvegyek segélypénzét, a kitűntetésekről nem is beszélve. De ennél is nagyobb gondot okozott, az a hír amelyet Tobias kapitány hozott, a déli hajóhad küldötte. Bekövetkezett, amitől Vilma és a tanácsosok is annyi ideje tartottak, a déli tengeren portyázó kalózok megtámadták a szárazföldet. A hírek szerint már három kisebb falut kifosztottak. A férfiakat lemészárolták, a nőket meggyalázták.  A házakat felgyújtották. Ha így folytatják, elérik a part menti nagyvárosokat és kikötőket. Ezt pedig nem engedhetik meg! Első ízben Vilma és parancsnokai abban egyeztek meg, hogy felszabadult haderejük egy részét a déli partszakaszra vezénylik, remélve, hogy ez visszatartja a kalózokat a további fosztogatástól. Addig sikerül időt nyerniük, hogy a tengerészet létszámát megnöveljék, és haderejüket összehívják. Még szerencse, hogy az évekig elhúzódó háború a szomszédos országgal zömében a szárazföldön zajlott így a tengeri haderő a sok csata ellenére is még elég ütőképes és gyorsan bevethető maradt.

Ekkor kopogtattak. Vilma fáradtan felsóhajtott.

– Szabad! – De rögtön elmosolyodott, amint meglátta a belépőt. Kristoff kedves mosolyával lépett oda hozzá és telepedett le mellé a pamlagra.

– Kedvesem, sajnálom, hogy zavarlak egy ilyen fárasztó nap után, de úgy vágytalak látni.

– Te sosem zavarsz, drágám – mondta kedvesen Vilma, miközben figyelte, ahogy Kristoff kitölt egy-egy pohár bort, majd átnyújtja neki az egyiket.

– Hogy telt a napod? – kérdezte Kristoff. Vilma csak legyintett.

– Ne is beszéljünk róla!

– Reggel láttam, hogy Robin járt itt – jegyzete meg csak úgy mellékesen Kristoff. Vilma nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Tudta, hogy Krisz mennyire féltékeny tud lenni és ez mindig imponált is neki.

– Igen, én hívattam. Váltanom kellett vele néhány szót.

– Ugyan miről? – kérdezte második férje kicsit talán túlságosan nyersen és ellenségesen, ami egyáltalán nem tetszett Vilmának.

– Az az én dolgom – felelte ugyanolyan kemény hangnemben, mire Krisz engesztelően elmosolyodott és megfogta a kezét.

– Ne haragudj rám, kedvesem! Nincs jogom kíváncsiskodni, de tudod, hogy mindig rám tőr a heves féltékenység, ha más férfit látok a szobád körül.

– Tudom és örülök neki – csókolta arcon férjét Vilma. – Ne aggódj mások miatt! Te vagy a gyermekeim apja, mindig te fogsz az első helyen állni a szívemben. – Kristoff csak bólintott, de látszott rajta, hogy Vilma szavai koránt sem nyugtatták meg.

– A gyerekekről jut eszembe, hallottad mi történt reggel? – dőlt hátra Kristoff másik témára váltva. Vilma meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nem, micsoda? – Így Kristoff elmesélte a reggel történteket, azt, ahogy az az alávaló szolga, ahogy Krisz nevezte, hogy üvöltözött az ő gyerekeikkel. Vilma pedig egyre jobban elkomorult, ahogy hallgatta. Kezdte sejteni ki lehetett az a szolga.

– Az egyik új szolgáló volt, azok még nem tudják, hol van a helyük – fejezte be a történetet Krisz. – Mondtam Rózának, hogy keményen büntesse meg azt a kölyköt. Remélem ép bőr nem maradt a hátán – tette hozzá gonoszul.

– És mégis milyen jogon szabsz ki te büntetést az én szolgáimra? – csattant fel hirtelen fellángolt indulattal Vilma. Maga sem tudta mi ütött belé, de a gondolatra, hogy Krisz miatt dőlt dugába a szépen elrendezett estéje Dáviddal, igazán feldühítette. Még úgy is, hogy tudta, a haragjának semmi alapja sincs, de ez most cseppet sem érdekelte. Krisz dühösen meredt rá egy percig, majd szó nélkül felpattant. A tekintete csak úgy szikrázott a dühtől.

– Bocsáss meg, asszonyom! Naiv módon azt hittem a Matriarka fiainak is kijár az a tisztelet, ami az uralkodó család tagjainak! Elfelejtettem, hogy ők csak a második férj kis fattyai!

– Kristoff! – De a férfi ezt már nem hallotta, szó nélkül hátat fordított és kiviharzott a szobából. Olyan hangosan vágta be maga után az ajtót, hogy Vilma egyik vázája legurult az asztalról és hangos csörömpöléssel ezer darabra tőrt.

Vilma lángoló dühvel hajította el a kezében tartott boros poharat. Mégis mit képzel magáról Kristoff?! Nem tudja, hol van a helye?! Mégis hogy mert, így beszélni vele?! Annyira elvakította a szerelem, hogy észre sem vette a szeretett férfi milyen öntelt szörnyeteggé vált. De majd ő megmutatja! Nem Krisz az egyetlen az életében és ezt meg is fogja neki mutatni.

– Szilvia! – kiáltotta el magát Vilma, mire udvarhölgye meg is jelent az ajtóban.

– Igen, asszonyom? Mit óhajtasz?

– Küldess el Josephért! Üzenem neki, hogy készüljön, vele kívánom tölteni az éjszakát!

Joseph

Joe, mint minden este épp a vacsoráját költötte el Viktória társaságában. Ma este sült csirke és zöldség került az asztalra, ami Viktória kedvence volt. A kislány épp boldogan mesélte az anyjával töltött délutánt. Joe mosolyogva hallgatta. Örült, hogy Viktória végre tudott egy kis időt tölteni az anyjával. Ráadásul kettesben. Mikor megszülettek a testvérei Joe félt, hogy Vilma majd elhanyagolja legidősebb lányát. Hisz a többi gyermeke mind Kristofftól született, akiért Vilma annyira oda volt. De szerencsére nem ez volt a helyzet. Vilma ugyanúgy bánt minden gyermekével és ez megnyugtatta Joe-t.

– Anya azt mondta holnap eljön megnézni a lovagló órámat – mesélte épp Viktória boldogan csillogó szemmel. – Papa, ugye te is eljössz? Holnap kezdünk el ugratni tanulni.

– Persze, hogy elmegyek – ígérte Joe.

Ekkor kopogtattak. Joe meglepetten vonta fel a szemöldökét. Vajon ki lehet az? Ilyenkor már senki sem szokta zavarni.

– Szabad! – kiáltott ki Joe, mire döbbenete csak továbbnőtt. Nem más, mint Szilvia, Vilma udvarhölgye lépett be az ajtón.

– Elnézést a zavarásért, uram, hercegnőm – hajtott térdet Szilvia sajnálkozó tekintettel.

– Semmi baj, mi szél hozott? – mosolyodott el Joe. Mindig is kedvelte Szilviát, hisz jóformán együtt nőttek fel itt az udvarban és az udvarhölgy mindig kedves volt vele. Még azután is, hogy Joe kegyvesztett lett Vilma szemében.

– A Matriarka küldött, uram. – Majd Szilvia jelentőségteljesen az ajtó felé intett. Joe bólintott, majd felállt az asztal mellől.

– Edd meg szépen a vacsorádat! Mindjárt jövök – mondta kislányának, akinek ez láthatóan egyáltalán nem tetszett, hisz szeretett volna ő is részt venni a beszélgetésben. De csak bólintott és folytatta a vacsorát, miközben Joe és Szilvia kiléptek a lakosztály előszobájába.

– Mondd mi történt? Ugye nincs semmi baj? – nézett kérdőn a nőre Joe, mire Szilvia megrázta a fejét.

– Nem, uram, dehogy! Csak azért jöttem, hogy átadjam a Matriarka üzenetét.

– Üzenetet? Nekem?

– Igen, asszonyom azt üzeni, hogy vár téged a szobájában. Veled szeretné tölteni az éjszakát. – Joe hirtelen nem hitt a fülének. Aztán földöntúli boldogság járta át. Végre minden úgy lesz, mint régen!