Másnap reggel
Will teljesen szokványos napra készült. Leszámítva persze a Daniellel való
találkozást. Mert attól bizony nagyon félt. Remélhetőleg Daniel megelégszik
azzal az egyszerű magyarázattal, hogy hirtelen rosszul lett, és nagyon
szégyellte magát, ezért rohant úgy el. Aztán majd kitalálja, hogy mihez
kezdjen. De ahhoz képest, hogy milyen nyugodt napnak indult ez a mai, mikor
Will a többi mosogatófiúval együtt reggel megérkezett a konyhára, az udvarban
egy felbőszült, dühösen ordítozó Mr. Morgant talált, és egy láthatóan kissé
spicces, töpörödött emberkét, aki még mentegetőzni is alig tudott, annyira
akadozott a nyelve.
– Úgy látom, Jo,
megint a kocsmában töltötte a vasárnap estét – nevetett fel a Will mellett álló
egyik fiú.
– Ki ez a Jo? –
kérdezte kíváncsian Will.
– Ő szokta
szállítania a nyersanyagokat ide a konyhára. De az utóbbi időben hát… te is
láthatod, nem épp a legmegbízhatóbb.
– Mr. Morgannek
már rég ki kellett volna rúgnia – vélte egy másik.
– Miért nem
tette?
– Nehéz lenne
helyette valaki mást találni. Erre a munkára olyan ember kell, aki jól tud
számolni. Tudod, a kifizetések miatt.
– Igen, értem.
– Elég volt a
locsogásból, fiúk! – a beszélgetést Loretta szigorú hangja szakította félbe. –
Indulás dolgozni!
Így Will a többiekkel
együtt indult a konyhába.
– Will! Gyere
ide! – Mr. Morgan dühös hangja úgy hasított végig a levegőn, mintha most Willt
akarná jól helybenhagyni. Will persze tudta, hogy ez butaság, hisz nem csinált
semmi rosszat, mégis kicsit remegő tagokkal lépett a férfi elé.
– Igen, Mr.
Morgan?
– Munka után
légy szíves menj haza, és mondd meg Marynek, hogy csak későn érek haza, ne
várjatok meg a vacsorával.
– Rendben van.
De megkérdezhetem, hogy miért?
– Mert egyeseket
nem lehet megbízni semmivel! – csattant fel dühösen a férfi szikrázó szemeit a
fal mellett kuporgó Jora szegezve. A férfi italtól vöröslő arcán azonban a
megbánás legcsekélyebb jele sem látszott.
– Megmondtam,
uram, HUK!... hogy elmegyek HUK! az áruért… HUK!
– Nem mész te
sehová! Látom már, hogy ezt is nekem kell elintéznem, megint!
– Hátha HUK!...
így akarja…
– Igen, így
akarom! Most pedig kotródj innen!
– Jól van, már
itt sem vagyok HUK! – tápászkodott fel a férfi, és ingatag lábain a kijárat felé
indult. – Még ilyet, egyesek HUK! képtelenek értékelni HUK! más kemény
munkáját… HUK!
– Semmirekellő! –
morogta Mr. Morgan a távolodó alakot figyelve. – Emiatt az iszákos félnótás
miatt megint nekem kell elmennem az áruért. A konyhát meg itt kell hagynom
felügyelet nélkül.
– Mr. Morgan… –
szólalt meg tétován Will. – Én szívesen elmegyek az áruért, ha megmondja hova
kell mennem.
– Ez nagyon
kedves tőled, de ez komoly munka. Mikor átveszed az árut, ellenőrizned kell,
hogy minden megvan-e, aztán a pénz kezelése… a gazdák szeretik „véletlenül”
elszámolni az áru mennyiségét. A lényeg, hogy jól kell tudni számolni.
– Én tudok
számolni – mondta Will.
– Tényleg? Hol
tanultad?
– Még régen
tanultam a… a falum papjától.
– Értem… de
gondolod, hogy odatalálnál?
– Ha elmondja,
hogy hova kell mennem, akkor igen.
– Hát… nem is tudom… – Ha Morgan őszinte akart
lenni magával, nagyon tetszett neki az ötlet. Így nem kellene itt hagynia egész
napra a konyhát, de Will olyan tapasztalatlan… Nem arról van szó, hogy nem
bízik benne. Messze a legmegbízhatóbb fiú, akit valaha ismert. De a gazdák,
akiktől a nyersanyagot szokták beszerezni, nagyon ravaszak. Biztos ki fogják
használni, ha alkalmuk lesz rá. Bár ez nem jelentene túl nagy változatosságot.
Jot is folyton átverik.
– Mr. Morgan, ha
valamit elrontok, akkor vonja le nyugodtan a fizetésemből.
– Arra semmi
szükség, de legyen. Elmehetsz az áruért. Gyere, elmondom, mit kell tenned. Will
bólintott, és követte Mr. Morgant a szekérhez, ami az udvar közepén állt.
Miközben Mr.
Morganre várt, aki a nyersanyagok listáját és a pénzt hozta neki, a szekér
mellett Will érdeklődve figyelte, hogy nem ő az egyetlen, aki ma útra
készülődik. Az udvar túloldalán egy az övénél sokkal szebb hintó elé is épp két
éjfekete lovat fogtak be. A hintó mellett egy idős és egy fiatal nő állt. A
fiatalabbik szürke utazóköpenyt viselt, nyílván ő utazott el valahova. Az már
biztos, hogy nagyon szép volt. Még nem is igazán lehetett nőnek nevezni. Még
Willnél is fiatalabbnak tűnt, talán tizenöt-tizenhat évesnek. A haja olyan
szőke volt, amilyet Will még sose látott. A reggeli napfényben az arany minden
árnyalatát meg lehetett találni benne. Szemei kékek voltak, mint a folyó vize.
Az arca pedig olyan bájos, amilyennek Will az angyalokét képzelte. A lány még
pár percet beszélgetett az idősebb, igen nagytekintélyű nővel, majd beszállt a
hintóba, és a kocsissal együtt útnak indult. De nem a hátsó kapun, hanem az
elülső díszes főkapun. Úgy tűnik, az előkelőségeknek az jár. Pont abban a
percben, mikor elhajtott Mr. Morgan is megjelent. Kicsit bosszankodva nézett a
díszes hintó után.
– Remek, a főudvarhölgy
is pont most küld valakit a műhelybe.
– Milyen
műhelybe?
– A
textilkészítő műhelybe. Ahol a királyné ruháihoz készítik az anyagokat. A főudvarhölgy
általában egy fiatal udvarhölgyet szokott elküldeni az anyagokért.
– És ez miért
baj?
– Bajnak nem baj,
csak épp a műhely pont arra van, amerre mi is beszerezzük a nyersanyagokat. És
tapasztalatom szerint, ha keresztezzük egymás útját, az sose vezet jóra.
– Ezt hogy érti?
– Maradjunk
abban, hogy vannak ők és vagyunk mi. Érthető?
– Igen, értem.
De akkor is… az a lány nagyon szép volt…
– A szépség nem
mindig társul jósággal. Ezt még meg kell tanulnod.
Will erre inkább
nem felelt semmit. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de az utolsó
kijelentésével nem tudott egyetérteni. El se tudta képzelni, hogy az az
angyalian szép lány gonosz legyen. Nem, az nem lehet.
A nap sokkal
gyorsabban telt el, mint ahogy azt Will szerette volna. Jó érzés volt egy
kicsit távol lenni a várostól, a fullasztó konyháról már nem is beszélve. A
birtokokat, ahonnan az árut kellett beszereznie, könnyedén megtalálta. És ahogy
Mr. Morgan előre figyelmeztette, a birtok gazdái nem épp a tisztességes
fajtából valók voltak. Will több helyen is kevesebb árut talált, mint amennyit
rendeltek. A fiú szerencsére elégszer látta már az apját alkudni, így pontosan
tudta mit kell tennie. A végén a pontos mennyiséggel és annyi kifizetéssel,
amennyit az éppen aktuális gazda megérdemelt, távozott. Az öreg gazdáknak
persze egyáltalán nem tetszett az új módi.
– Jo mikor jön
vissza? – kérdezte az egyikük.
– Lehet, hogy
soha. Főleg, ha továbbra is ilyen gyakorisággal látogatja a kocsmákat–
búcsúzott a morcos képű férfitól vidáman Will.
A visszafelé
úton azonban Will egyre nagyobb aggodalommal figyelte a feje fölött gyülekező
felhőket. Reggel, mikor elindult, az ég még kristálytiszta volt, most azonban
egyre csak gyülekeztek a fekete viharfelhők.
– Igyekeznem
kell, különben elázik az áru.
Megpattintotta
az ostort, és a ló máris gyorsabb iramban szedte a lábait. A város azonban még
mindig nagyon messze volt. Nem sokára az orkán erejű szél is feltámadt. Will
már épp azon gondolkozott, hogy keres egy védett helyet, és ott megvárja a
vihar végét, mikor hirtelen a lova megtorpant a szekér előtt. A szekér erre
akkorát rándult, hogy Will kis híján lebucskázott róla. De a ló nem véletlenül
állt meg. Közvetlenül előttük a kanyarban az a hintó állt, amit Will reggel
látott elmenni. Will már messziről látta, hogy az egyik hátsó kerék eltört, a
lovak is eltűntek. Sehol senki… Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt,
miközben lemászott a bakról. Vajon mi történhetett azzal a szép szőke lánnyal?
– Hahó! Van itt
valaki?
– Ki az? – szólt ki
a hintó mögül egy halk hang.
Will gyorsan megkerülte
a hintót, és ott egy sziklán kuporogva találta meg őt. Így közelről még szebb
volt, mint akkor ott az udvarban. Még így is, hogy kék szemeiből gyanakvás és
némi félelem sugárzott.
– Minden
rendben? – kérdezte a fiú kedvesen.
– Igen, köszönöm –
bólintott a lány azzal a furcsa fensőbbségességgel, ami a gazdagokat általában
jellemezte. De a szemében csillogó félelmet nem tudta elrejteni. Will nem is
csodálkozott ezen. Itt van szegény egyedül a semmi közepén. Nem csoda, hogy
fél.
– Mi történt?
– Semmi különös,
a kocsisom és a kíséretem perceken belül megérkezhet.
Ez aztán jó nagy
hazugság volt, gondolta Will, ráadásul elég átlátszó.
– Tudom, hogy egyedül
van a kocsissal. Én is a palotából jövök.
– Tényleg?
– Igen, a
konyhának viszem a nyersanyagokat – intett a fejével a szekér felé.
– Akkor jó –
mondta a lány, már sokkal nyugodtabb hangon. – A kanyarban kitört a hintó egyik
kereke. A kocsis kikötötte a lovakat, és elment a közeli tanyára segítséget
hívni. Azt mondta, várjam meg itt.
– És itt hagyta
magát egyedül? – Will teljesen fölháborodott. Hogy lehet egy fiatal lányt itt
hagyni a senki földjén teljesen egyedül? Mégis miféle ember képes ilyesmire?
– Igen, de én
tudok vigyázni magamra – szegte fel a fejét gőgösen a lány. Úgy tűnt, személyes
sértésnek vette Will aggódását. – És biztos vagyok benne, hogy a kocsisom
hamarosan visszaér. Úgyhogy nyugodtan menjen csak tovább!
Willnek azonban
esze ágában sem volt továbbmenni. Már csak azért sem, mert a hűvös szél és a
fejük fölött cikázó villámlás is a legrosszabb félelmét igazolta be. Mindjárt
leszakad az ég.
– Vihar
közeledik – mondta ki hangosan is. – Be kéne húzódnunk valami védett helyre.
– Először is mi semmit sem csinálunk – felelte a lány felháborodva,
levetkőzve addigi udvarias modorát –, másodszor én nem mozdulok innen, te csak
csinálj, amit akarsz.
Willnek ekkor
jutott eszébe először a Mr. Morgannel folytatott reggeli beszélgetése. Lehet,
hogy mégsem volt olyan nagy butaság, amit a szépségről és a jó természetről
mondott… Az már biztos, hogy ez a lány szörnyen makacs. De akárhogy is, az árut
nem hagyhatja elázni. Valamit sürgősen ki kell találnia. Félelmét pedig csak
igazolta az a néhány esőcsepp, ami ezután szemerkélni kezdett. Ekkor szerencsére
meglátott valami bíztatót. Nem messze tőlük egy nagy tölgyfa mögött egy
elhagyatott istálló állt. Tökéletes menedéknek tűnt. De nagyon úgy fest, ezt a
lányt semmivel sem tudja rávenni, hogy jöjjön el vele oda. Kényszeríteni meg
mégse kényszerítheti. A legfontosabb most az, hogy az árut biztonságba
helyezze.
– Ahogy gondolja,
kisasszony – mondta végül. – Én mindenesetre bemegyek abba az istállóba.
És így is tett.
Az eső már rendesen zuhogott mire Will bevezette a lovat és a szekeret. Ha más
nem is, legalább az áru biztonságban volt. Mr. Morgan biztos meg fogja érteni,
hogy késik. Az esőben csak elázna minden, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor
az utak is veszélyesek. Már csak amiatt a buta lány miatt kell aggódnia. Fel
sem foghatta, hogy lehet valaki ennyire makacs. Will már épp fordult volna,
hogy visszamegy érte, és ha kell, ott fog mellette szobrozni egész éjjel, mikor
legnagyobb meglepetésére egy köpenybe bugyolált alak lépett be az istálló
ajtaján. Egyetlen szó nélkül vonult be, és telepedett le az egyik szalmabálára.
Will önkéntelenül is elmosolyodott. Mintha csak ő tenne szívességet nekem–
gondolta. De jobbnak látta nem szólni. Inkább körbejárt a pajtában, és becsukta
az ablaktáblákat. Odakint már orkánerejűvé erősödött a szél. Az eső pedig úgy
zuhogott, mintha dézsából öntenék. Az égen egymást érték a villámok. Will még
soha életében nem látott ekkora vihart. A hőmérséklet is érezhetően lecsökkent.
Will lopva a sarokban kuporgó lányra pillantott, aki csendben vacogott. A fiú
szerencsére az egyik sarokban talált tüzelőt, így gyorsan tüzet rakott. Néhány
perc múlva a romos istállóban kellemes meleg áradt szét. Will is a tűz mellé
kuporodott, de olyan szögben, hogy szemmel tudja tartani a szekeret. Sose lehet
tudni, miféle emberek járnak odakint a viharban… A fiatal udvarhölgy is
jólesően húzódott közelebb a tűzhöz. Will nem is várta, hogy megköszönje. Ez a
hosszú hallgatás viszont kifejezetten bosszantotta.
– Sikerült
beszerezni az anyagokat? – kérdezte végül. A lány meglepetten nézett rá.
– Anyagokat?
– Hát a
textilműhelybe ment, nem? A királyné ruhaanyagjaiért.
– Igen,
odamentem. De még nem készültek el, néhány hét múlva kell visszamennem.
– Remélem, az az
út szerencsésebb lesz.
A lány erre már
nem felelt. Csak megvetően felmordult. Will pedig egyre dühösebb lett.
– Ahhoz képest,
hogy udvarhölgy, maga nem valami kedves.
– Tessék?!
– Mindig úgy
képzeltem, hogy az udvarhölgyek mindig kedvesek és mosolygósak. Ehhez képest
maga olyan, mint egy tüskebokor.
– Mégis mi okom
lenne mosolyogni?! Itt kell töltenem az egész éjszakát egy koszos, büdös
istállóban egy vadidegennel, akinek úgy tűnik kényszeres beszélhetnéke van!
– Lehetne
rosszabb is. Például ha lyukas lenne a tető – nevetett fel Will, de a lány komor
arcát látva ő is komolyabban folytatta. – Egyébként csak azért beszélek, hogy
eltereljem a figyelmét. Láthatóan nem nagyon szereti a vihart.
Ezt már akkor
észrevette, mikor először megemlítette, hogy vihar lesz. A lány már a vihar
szónak az említésére is rémülten rezzent össze. És most is a zivatar alatt
kifejezetten nyugtalannak tűnt. Will egyáltalán nem nézte le ezért. Ő sem
szerette a viharokat azóta a bizonyos éjszaka óta… A lány azonban ismét gőgösen
felszegte a fejét.
– Csak a
kisgyerekek félnek a vihartól.
– Én nem
szeretem a viharokat. A szüleim egy ilyen éjszakán haltak meg.
Will nem is
értette miért mondta ezt el. A lányt biztos nem érdekli. Azonban meglepetésére
a lány arcáról most először tűnt el az a fensőbbséges arckifejezés.
– Meghaltak?
– Igen, két
évvel ezelőtt.
– Mind a ketten
egyszerre?
– Igen.
– Betegek
voltak?
– Nem… tűzben.
Kigyulladt a házunk. – Ez végül is igaz volt, így Will nem is érezte olyan
rosszul magát a hazugság miatt. Azt azonban örömmel látta, hogy a lány szemei
végre megtelnek érzelemmel. Talán sajnálattal? Pár percig egyikük sem szólalt
meg. Majd a lány nagyon halkan ezt mondta:
– Az én apám is…
egy ilyen viharban halt meg.
Will meglepetten
nézett a lány szomorú szemébe. Erre aztán nem számított.
– Nagyon
sajnálom. Megkérdezhetem hogyan történt?
– Öt évvel
ezelőtt nagyon esős volt a tavasz, és a birtokunk tava megduzzadt annyira, hogy
végül a gátja átszakadt. Az apám a legnagyobb vihar idején kilovagolt, hogy
segítsen a munkásoknak, de a sáros úton a lova felbukott és… ő a nyakát szegte.
– Ez szörnyű… –
mondta őszinte sajnálattal a fiú. – És az édesanyja?
– Az anyámat apa
halála után csak az érdekelte, hogy kifizesse az adósságokat, amiket az apám
felhalmozott. Anyámnak szinte a rögeszméjévé vált, hogy megtartsa a régi
kényelmes életét. Ennek érdekében az apám halála utáni évben mindkét nővéremet
férjhez adta egy-egy gazdag báróhoz. Abban reménykedett, hogy a kedves vejei
majd kifizetik az adósságot, de sajnos csalódnia kellett. A báró urak ugyanis
eléggé szűkmarkúak. Ezután küldött engem ide az udvarba. Az összes jövedelmemet
neki kell adnom. Meg persze… folyton reménykedik…– az utolsó szavakat olyan
maró gúnnyal ejtette ki, hogy Will önkéntelenül is felkapta a fejét.
– Reménykedik?
Miben?
– Hát, hogy a
herceg engem vesz feleségül.
– A herceg? De
mégis miért…
– Minden fiatal
udvarhölgy ebben reménykedik. Csak van, aki beismeri, és van, aki nem.
– Maga is
reménykedik?
– Szerintem a
herceg okosabb annál, hogy egy egyszerű kis udvarhölgyet vegyen feleségül.
Biztos igaz a pletyka.
– Pletyka?
– A hercegről és
a szomszédos ország hercegnőjéről.
Will értetlen
arcát látva, a lány csodálkozó hangon folytatta:
– Te nem is
hallottad? Azt hittem mindenki tudja.
– Csak néhány
napja dolgozom a királyi konyhán. Mr. Morgan pedig nem szereti a pletykálást.
– Mr. Morgan ő…
– A konyha
vezetője. Nagyon jó ember, csak egy kicsit szigorú.
– A főudvarhölgy
is ilyen, bár ő inkább csak szigorú. De lehet, hogy csak azért, mert engem
egyáltalán nem kedvel.
– Túl sok
rosszat feltételez az emberekről.
– Én nem…
– Inkább
meséljen, mit pletykálnak a hercegről? – vágott közbe békítően Will. Nem akart
újabb vitát. És úgy tűnt, a lány sem vágyik rá, mert szívesen válaszolt.
– Hát, néhány
hete kezdték el beszélni, hogy Henry herceg állítólag már hónapok óta levelezik
a szomszédos ország királyának lányával.
– Aki ellen a
király hadba akar vonulni?
– Igen, a
levelezés állítólag arról folyik, hogy hogyan lehetne véget vetni az évek óta
tartó háborúknak.
– Ez nagyon érdekes. Kíváncsi lennék, mit
találtak ki.
– Na vajon? – A
lány most először mosolyodott el, és így olyan szép volt, hogy Will szíve
rögtön hevesebben kezdett el verni.
– Ezt a
helyzetet csak egyféleképpen lehet megoldani. Házassággal.
– Ah, értem. Ez
okos ötlet. Így a háborúnak nem lenne semmi értelme. Mindenki örülne neki.
– Igen, mindenki…
Volt azonban a
lány hangjában valami, ami pont az ellenkezőjét sejtette. De Will nem firtatta.
Ő meg volt róla győződve, hogy így van, hisz ki ne örülne a békének? Ha nem
kéne több embernek meghalnia. Mint Johnatannak…
– Egyébként… –
szólalt meg ismét a lány. Will mintha kis zavart vélt volna felfedezni a
hangjában. – Még nem is mondtad, hogy… hogy hívnak.
A fiú jólesően
elmosolyodott.
– Will vagyok –
mondta. – Will Smith. És maga?
– Elizabeth
Laurence.
– Gondolom senki
se szokta Bethie-nek szólítani.
– Nem, nem
szokott. Illetve… apám hívott így még régen – tette hozzá tétován Elizabeth. –
De te hívhatsz Bethie-nek, ha akarsz.
Will viszont
hevesen megrázta a fejét.
– Nem, az nem
lenne helyénvaló.
– Helyénvaló?
– Igen, hisz
maga mégis csak udvarhölgy.
– Ez eddig nem
túlzottan zavart. Az talán helyénvaló volt, mikor tüskebokornak neveztél?
– Azt csak
pillanatnyi ingerültségemben mondtam. És sajnálom, ha megbántottam vele.
– Nem bántottál
meg, csak… furcsa, mert én még soha… soha nem beszéltem ezekről a dolgokról,
amiket neked elmondtam.
– Én nem adom
tovább, ha esetleg ez aggasztaná.
– Nem aggaszt.
Csak azt akarom mondani, hogy jó volt beszélgetni. Ennyi.
A lány egészen
belepirult a mondottakba, Willnek viszont nagyon jólesett minden egyes szó.
– Örülök neki –
mondta őszinte mosollyal, majd fölállt és az egyik ablakhoz lépett, egy kicsit
félre húzta az ablaktáblát. Odakint még mindig esett.
– Nem akar
elállni – mondta a fiú, majd visszacsukta az ablaktáblát. – Ha gondolja,
feküdjön le, úgy néz ki, itt leszünk egész éjjel.
– Te nem fekszel
le?
– Nem, nekem
vigyáznom kell az árura.
– Akkor én is
fennmaradok veled.
– Hisz már most
alig tudja nyitva tartani a szemét – nevetett fel Will. Igaza volt, bár ezt
Elizabeth soha sem vallotta volna be magának.
– Jól van, de
csak egy órácskát alszom.
– Ahogy gondolja,
azt hiszem, van nálam egy pokróc – lépett a szekérhez Will, és a legalján meg is
találta a keresett anyagot, majd odanyújtotta Elizabethnek. A lány betakarózott,
és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a szalmán. Néhány perc múlva már
mélyen aludt. Will pedig az este további részét azzal töltötte, hogy az alvó
lány bájos arcában gyönyörködött.