A herceg IV. rész 2. fejezet

Will végül azt a helyet választotta, ahol már annyi nyugodt órát töltött a múltban. A harangtoronyba. Sierra birtokán már rég elkezdődött a munka. Ahogy átvágott az udvaron, Will látta a még mindig élettel teli Tomot, aki épp az istállófiúkat rakta helyre. Iant nem látta, de remélte, hogy ő is jól van. Néhányan ugyan utána fordultak, talán ismerős volt nekik, de komolyabban senki se foglalkozott vele, mindenkinek meg volt a saját baja. Ahogy Willnek is a magáé. A harangtoronyban aztán Will végre egyedül maradt.

Tehát ez a magyarázat. Az egész élete egy hazugság volt. Mindenki hazudott neki. A szülei, Sierra báró… A szülei, akik igazából nem is a szülei… Sierra és Torro azt mondja, ő Livídia egyik hercege. Willnek még ezt a tényt is nehezére esett megemészteni, de hogy Sierráék őt akarják királynak! Ez abszurd! Az égvilágon semmit sem tud az uralkodásról! Ő egész életében egy farmon dolgozott meg az istállóban és most néhány hete a konyhán. Nem tud semmit sem a nemesek életéről, se az uralkodásról. Pocsék uralkodó lenne. Henry herceg sokkal alkalmasabb erre a feladatra. Bármit is mondanak Sierráék, Will tudta, hogy Henry remek uralkodó lesz. Ő okos, kedves és a legjobbat akarja az országnak. Will nagyon tisztelte őt ezért. És a hetek során nagyon megkedvelte. És pontosan ezért érezte hátba szúrásnak, még csak a gondolatot is, hogy a helyébe lépjen. Arról nem is szólva, hogyha igaz, amit Sierra mondott, akkor Henry a testvére. Azt ugyan nem tudta, hogy Henry tud–e erről, de akkor is… nem teheti ezt a testvérével. Mindig is annyira vágyott egy testvérre. A faluban, ahol felnőtt minden gyereknek volt legalább egy fivére vagy nővére. Will annyira irigyelte őket, mikor látta, hogy osztják meg egymás között a kis titkaikat, hogy követnek el valami rosszaságot természetesen mindig együtt. És mikor beszélt vele, úgy tűnt Henry is erre vágyik. De aztán, amiket a börtönben mondott neki. Tényleg azt hitte, hogy ő akarta megölni? Pedig úgy érezte, az elmúlt hetekben sikerült annyira megismerniük egymást, hogy Henry elhiszi neki, hogy nem ő tört az életére. De nem ez történt. És ez nagyon fájt neki. Simon most biztos nagyon elégedett lehet magával. Vajon tudja már, hogy Torro emberei megmentették? És Henry? Ha megtudják, hogy még mindig életben van, mit fognak tenni? Körözést adnak ki ellene? Will még soha életében nem érezte ennyire elveszettnek magát. Eddig mindig volt valami életcélja. Miután kiderítette, mi történt a szüleivel, vissza akart menni a farmjukra, feleségül venni egy kedves lányt. Majd gyerekeik születnek, látja, ahogy felnőnek, és együtt öregszik meg azzal a nővel, akit szeret. Erre most életében először fogalma sem volt, mihez kezdjen. Csak egyet tudott. Nem fogja teljesíteni Sierra kérését, és nem lesz ő az ország következő királya. Azzal persze egyetértett, hogy Henrik nem jó király, de hogy ő lépjen a helyére… ráadásul egy véres felkelés segítségével, amiben ki tudja, hányan veszítenék az életüket… Nem, köszöni szépen, ő érte senki se kockáztassa az életét, elég, hogy a szülei miatta haltak meg. Egyelőre még azt se tudta, ezzel a bűntudattal hogyan fog megbirkózni. Willt nem érdekelte mit mond Sierra és Torro. Az ő szülei mindig is Soltóék maradnak. Ők nevelték fel, ők vigyáztak rá, mikor kicsi volt. Wilson Solto volt, aki megtanította lovagolni, aki az ölébe vette a viharos éjszakákon, mikor nagyon félt. És Ilina Solto volt az, aki éjszakákon át mellette virrasztott, mikor betegen feküdt, aki ellátta a sebeit, mikor megsérült egy–egy keményebb játék után. Ők viselkedtek szülőként, nem pedig a király és a királyné. Ők csak két idegen, nem pedig a szülei. Ahogy a szülein gondolkozott, Will szemét elfutotta a könny. Így talált rá Daniel.

– Hé, megvagy? – nézett mosolyogva a lépcsőn kuksoló barátjára a fiú.

Will csodálkozva nézett az előtte álló Danielre.

– Hogy találtál meg? – kérdezte, miközben igyekezett kitörölni a könnyeket a szeméből. Nagyon szégyellte magát, amiért Daniel így talált rá. Most azt fogja hinni róla, hogy egy bőgőmasina.

– Nem volt nehéz – felelte a fiú kérdésére Daniel. – Láttam az ablakból, hogy ide igyekszel. Aggódtam, elég feldúltnak tűntél.

– Az is vagyok – felelte őszintén Will.

– Nem csoda, én is így éreznék.

– Te elhiszed?

– Persze, miért ne hinném?

– Mert ez az egész… olyan hihetetlen.

– Igen, tényleg az, de hidd el, apa sose hazudna neked.

 – Persze tudom, de… akkor is, ez a nevetséges ötletük, hogy én legyek a király… – és Will várta, hogy Daniel vele együtt szidja az öregek ötletét, ám döbbenten látta, hogy ehelyett Daniel csak vállat von.

– Mi ebben olyan nevetséges? Remek uralkodó lennél.

 – Hogy?! – pattant fel dühösen Will. – Daniel, ne mondd azt, hogy te is…

– Figyelj, én csak azt mondom, hogy jó uralkodó lennél. Persze az elején biztos nehéz lesz, de ahogy téged ismerlek, pillanatok alatt belejönnél.

– Nem, ez nem igaz.

– Dehogynem, Mr. Morgan is ezt mondta.

– Mit mondott?

– Csak azt, hogyha az uralkodásba is olyan gyorsan belejössz, mint a mosogatásba, akkor nem lesz gond.

– Nem, ti sokkal többet gondoltok rólam, mint amire képes vagyok.

– Vagy inkább te gondolsz magadról kevesebbet, mint amire képes vagy – szögezte le Daniel. De Will csak a fejét rázta.

– Nem, soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha bármelyikőtöknek valami baja esne.

– Tehát igazából erről van szó? – nevetett fel Daniel. – Te nem is az uralkodástól félsz, hanem a felkeléstől.

– Igen, félek. Ez nem játék.

– Persze, hogy nem az. De apa és a báró úr remek tervet dolgoztak ki, ha sikerül, egy éjszaka alatt le is zajlik az egész.

– Hát ez az. Ha sikerül. Te nem is félsz?

– Will, én katona vagyok. Mikor ezt az életet választottam, számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egyszer majd az életemet kell kockáztatnom. És ha ezt egy ilyen nemes ügyért tehetem, akkor örülök neki.

– Én viszont nem – mondta csökönyösen Will. – Ha neked valami bajod esne én miattam…

– Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra – vont ismét vállat Daniel.

Will pedig nem tudta mi mást mondhatna még. Úgy érezte, még Daniel is elárulta. Annyira reménykedett benne, hogy legalább ő mellette áll, hogy megérti őt. De nem ez történt. Daniel is ugyanazt hajtogatja, mint az apja és a báró. Hát senki sincs, aki megérti őt? Bárcsak Bethie itt lenne…

– Azt hiszem, elmegyek, és járok egyet – mondta halkan Will.

– Ahogy gondolod – mondta Daniel, majd ő is felállt. – Ha adhatok egy tanácsot, estig találd ki, hogy mit akarsz, mert apáék már nagyon izgatottak.

– Jó, igyekszem – morogta a fiú, majd elindult ki az udvarra. Milyen szerencse, hogy Mr. Morgan elhozta neki a megtakarított pénzét. Így meg tudja tenni azt, amire készült. Gyorsan átvágott az udvaron, de ezúttal egyenesen az istállóba tartott. Ezúttal hidegen hagyták a bámuló tekintetek, mert csak egy dolog járt a fejében, hogy megtaláljon egy embert. És ott is volt.

Ian döbbent tekintettel meredt a felé siető fiúra. A tűz óta nem találkoztak. Úgy tűnt el, hogy Ian azt hitte Will halt meg a tűzben. De most itt volt, láthatóan teljesen egészségesen és elevenen.

– Will… hát te… hogyan… – nyögte ki a fiú, mikor Will odaért hozzá.

A fiú halványan elmosolyodott.

– Hosszú történet – mondta gyorsan, mielőtt Ian folytathatta volna.  – Ígérem, mindent el fogok mesélni, de most… tudnál nekem segíteni?

– Én? Miben?

– Kellene egy ló.

A herceg IV. rész 1. fejezet

Willnek iszonyatosan fájt a feje. Még a szemét is alig bírta kinyitni. Mikor pedig kinyitotta, a szoba, amiben volt, olyan hevesen kezdett forogni, hogy gyorsan vissza kellett csuknia.

– Will? – aztán érezte, hogy valaki megfogja a kezét. A kéz kérges és erős volt, Will nagyon jól ismerte.

– Mr. Morgan? – fordította el óvatosan a fejét a fiú. A szoba hál’ Istennek már nem forgott. Örömmel látta, hogy a férfi valóban ott ül mellette. Főleg, mert a szoba, amiben voltak teljesen ismeretlen volt számára. Hatalmas dunyhás ágyban feküdt, drága bútorok és szőnyegek között, a széles ablakokon át a reggel első napsugarai világították be a szobát.

– Hogy érzed magad? Az az idióta katona jó alaposan kupán vágott – nézett aggódva Mr. Morgan a fiúra.

– Nem vagyok idióta – mordult fel egy mély brummogó hang.

Will csak most vette észre, hogy nincsenek egyedül a szobában. Az ajtó mellett egy jól megtermett katona állt. Kócos sötét haja, sűrű szemöldöke és bajsza volt, amitől igazán félelmetes benyomást keltett. Szeméből sértettség sugárzott, valószínűleg amiatt, amit Mr. Morgan mondott.

– Torro parancsnok azt az utasítást adta, hogy gyorsan mentsük ki a fiút a börtönből, mielőtt a király emberei észreveszik. Mivel nem volt idő a magyarázkodásra ez volt a legegyszerűbb megoldás.

Mr. Morgan erre inkább nem mondott semmit, csak egy dühös morgást engedett meg magának. Will egyáltalán nem neheztelt az ismeretlen katonára, amiért fejbe vágta, bár nem is maradt hely a fejében ezen bosszankodni, volt ugyanis egy kérdés, ami sokkal jobban foglalkoztatta.

– Mr. Morgan…– szólalt meg tétován. – Hol vagyunk?

– Nálam – a válasz a szoba egyik távolabbi sarkából érkezett.

Ez a hang azonban koránt sem volt ismeretlen Will számára, sőt nagyon is jól ismerte. A fiú úgy megdöbbent, hogy még a fejfájásról is megfeledkezett, és rögtön felpattant fektéből.

 – Maga az?

Sierra báró bólintott. Ugyan alig néhány hete volt csak, hogy Will utoljára látta a férfit, mégis a szemében a báró rengeteget változott. Sokkal öregebb és fáradtabb ember benyomását keltette. Mintha még a haja is sokkal őszebb lett volna. Will mégsem érzett egy csepp sajnálatot sem. Még mindig dühös volt a férfira, amiért hazudott neki, és elképzelni sem tudta miért van most itt Sierra birtokán. Megint.

– Will örülök, hogy jól vagy. Nagyon aggódtunk érted – mondta a férfi hangjában őszinte megkönnyebbüléssel.

Will nem felelt. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy faképnél hagyja a férfit, de a feje még mindig iszonyatosan zúgott, így inkább ülve maradt. Mivel Will nem válaszolt, Sierra folytatta:

– Will… mégis hogy jutott eszedbe elmenni a palotába?

– Tessék?

– A palotába, miért mentél oda? Mondtam neked, hogy miután Simon elkotródott innen, gyere vissza. És te megígérted, hogy visszajössz.

– Maga meg megígérte, hogy elmondja nekem mit írt nekem az apám – felelte cseppet sem tisztelettudóan Will. – Úgyhogy szerintem ne maga akarjon kioktatni engem az ígéretek betartásáról.

Erre már Sierra báró is dühösen pattant fel ültéből.

– Will, próbálj meg megérteni! Még csak tizenhat éves voltál! Szinte még gyerek. Féltem, hogy ez túl nagy teher lenne számodra…

– Nem értem… – Will dühe kezdett elpárologni, és a helyét átvette az értetlenség. – Miről beszél?

Most azonban Sierrán volt az értetlenség sora. Nézte a fiú őszinte, kikerekedett szemét, és egy szörnyű gondolat kezdett körvonalazódni a fejében.

– Will… te nem is tudod…

Ám nem tudta befejezni a mondatot, ekkor ugyanis hirtelen kitárult az ajtó, és Will, aki úgy érezte ennél több meglepetést már nem tud elviselni, az idősebb és a fiatalabb Torrót látta belépni. Daniel zaklatott tekintettel rögtön Will mellett termett, aki ekkorra már kikászálódott az ágyból.

– Jól vagy? – nézett aggódva barátjára a fiú.

– Kutyabajom.

Majd Will figyelme visszairányult Sierrára, aki épp Torróval beszélgetett.

– Torro… nem is tudja – mondta épp Sierra döbbent tekintettettel Torróra meredve.

– Tudom – felelte a parancsnok komoly hangon. – Mindabból, amit Daniel elmondott, én is erre a következtetésre jutottam.

Willt kezdte nagyon zavarni, hogy rajta kívül ebben a szobában mindenki tudja mi ez az egész.

– Elmondanák végre, miről beszélnek? – igyekezett, hogy hangja nyugodtan csengjen, de eredménytelenül. Sierra báró lassan a fiúra emelte a tekintetét.

– Will… nem olvastad el a levelet? Mondtam, hogy olvasd el.

– Apa levele elégett a tűzben. Nem tudtam elolvasni.

Sierra értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– De akkor miért mentél a palotába?

– A szövegből csak egyetlen mondat maradt meg: „menj vissza a palotába”.

– Oh, Istenem! – rogyott vissza a székébe Sierra báró. Mintha éveket öregedett volna. Így Will inkább Torro parancsnokra emelte a tekintetét, aki továbbra is sziklaszilárdan állt, tekintete komoly volt, és semmiféle zavarodottság nem látszott rajta.

– Báró úr…, azt hiszem, ideje lenne elmondania Willnek az igazat. Maga régebb óta ismeri a tényeket, így azt hiszem, a maga feladata ezt megtenni.

Sierra csak némán bólintott, majd lassan felállt, és Will elé lépett. A fiú szíve a torkában dobogott, most meg fogja tudni, miért történt az elmúlt évek minden szörnyűsége. És ha megtudja, biztos minden a helyére kerül, és minden sokkal jobb lesz. Így aztán kíváncsian fordult Sierra báró felé, aki elgondolkozva bámult ki a Will mögötti ablakon. Láthatóan kereste a szavakat, hogy hogyan is kezdjen hozzá.

– Akkor régen… én a királyi tanács tagja voltam. Igazi hazafi. Hittem benne, hogy a király, a mi királyunk, mindig a legjobbat akarja az országnak. Minden, amit tesz, az helyes, és soha nem téved. A háborúkat is teljesen jogosnak tartottam, hisz az ország területének növelése volt a cél. De aztán… egy éjszaka a király összehívott minket, tanácstagokat. Azt mondta, egy fontos, országot érintő döntést kell bejelentenie. Én balga fejjel azt hittem valami államügyről lesz szó, esetleg egy újabb háborúról. De amit az nap éjjel a király bejelentett, az mindannyiunkat teljesen megdöbbentett.

Will ekkor lopva Danielre pillantott. Az ő arcáról is ugyanolyan értetlenség és kíváncsiság sugárzott, mint a sajátjáról. Mr. Morgan úgy szintén feszülten figyelt. Will kicsit megnyugodott, hogy ezek szerint a szobában nem ő az egyetlen, aki először hallja ezt a történetet. Sierra folytatta:

– Aznap éjjel a király bejelentette, hogy felesége, Izabella királyné, aki már olyan sokszor elvetélt azelőtt, akkor éjjel világra hozta a királyi pár második gyermekét, egy kisfiút. – A következő szavakat Sierra báró mélységes megvetéssel ejtette ki: – Biztos emlékszel, hogy Henrik király, mielőtt trónra került, véres polgárháborút vívott az öccseivel, akik fellázították a népet ellene. Miután a király második fia is megszületett, amennyire én láttam, a király ugyanezt a veszélyforrást látta benne. Nem tudom, hogy Henry herceget féltette vagy az országot, de a lényeg, hogy a király akkor éjjel bejelentette, hogy nem akar még egy herceget látni a királyi családban, tehát az újszülött kis herceget minél hamarabb el kell tüntetni. És a király így is tett.

– Tessék? – Will észre sem vette, hogy Daniellel egyszerre kiáltottak fel.

– Tehát azok a pletykák… mind igazak? – kérdezte döbbenten Daniel.

Will meg se tudott szólalni annyira elszörnyedt. Sierra bólintott.

– Igen, a legtöbb pletykának, mint tudjátok, van valóságalapja. Ez ebben az esetben is igaz. De ahogy hallottam, a szobalány, aki kikotyogta, hatalmas árat fizetett érte.

– És maga nem tett semmit? – kérdezte halkan Will. Sierra szomorúan és talán szégyenkezve lehorgasztott a fejét.

– Nem, talán tehettem volna, de akkor szörnyen féltem. A király megfenyegetett mindannyiunkat, hogy ha akár egyetlen szót is szólunk az esetről bárkinek, megölet minket családostul. Magamat nem féltettem, de a fiaim… őket nem akartam magammal rántani.

Will csak bólintott. Értette ő, ha az embernek gyereke van, minden megváltozik. Ezután Sierra lassan Torróhoz fordult:

– Innen jobb lenne, ha maga folytatná, én nem ismerem úgy a részleteket, mint ön.

Torro parancsnok csak biccentett, és átvette a beszélő szerepét.

– Aznap éjjel ugyan nem voltam szolgálatban, de a báró úr – intett Sierra felé – tanácsára mégis a palotában maradtam. És mint később kiderült a báró úrnak igaza volt. Nem sokkal hajnal előtt egy Ilma nevű szobalány odajött hozzám, és közölte, hogy a király látni kíván. Nem sokkal azelőtt neveztek ki kapitánynak, így természetesen tele voltam lelkesedéssel és a király iránti tisztelettel, tehát azonnal Őfelsége elé siettem. Hogy a király milyen szörnyűségeket mondott nekem aznap éjjel, inkább nem részletezném. A lényeg az, hogy engem bízott meg az újszülött kis herceg megölésével.

Will hallotta, hogy Daniel halkan felnyög mellette. Ő is nehezen hitte el, hogy Torro parancsnokot valaki képes volt ilyen borzalmas feladattal megbízni. De inkább nem szólt semmit. Torro folytatta:

– Isten a tanúm rá, nem akartam megtenni. Annyira nem, hogy még a királynak is megmondtam. De erre… sajnos egy olyan alkut kínált, amit nem utasíthattam vissza.

Torro parancsnok ekkor olyan gyöngéd és szomorú tekintettel nézett fel, amilyet Will még sose látott tőle. De nem Willre nézett. Nem, hanem a mellette álló magas, fiatal katonára. A saját fiára. – Pontosan ezekkel a szavakkal mondta: „Ha maga nem hajlandó megölni a fiamat, akkor majd végignézheti, ahogy mások megölik a magáét.” Daniel akkor még csak három éves volt… és én…

Will látta, ahogy Daniel önkéntelenül is kinyúl apja felé, majd tétován visszahúzza a kezét. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, és Will biztos volt benne, hogy barátja legszívesebben odalépne apjához, hogy megölelje. Ő legalábbis biztos ezt tenné. Torro gyorsan megrázta magát, mintha így akarna megszabadulni a rossz emléktől, majd folytatta:

– A lényeg, hogy elvállaltam a megbízást, de tudtam, hogy képtelen leszek meg is tenni. Így aztán, talán szégyenemre, nem tudom, átadtam a feladatot annak az embernek, akiben a legjobban megbíztam. Wilson Soltónak.

Will azt hitte, ennél több rossz hírt már nem fog hallani a mai napon, de tévedett. Még hogy az apja…

– Láttam Wilsonon, hogy ő sem kész jobban megtenni, mint én, de én voltam a felettese, tehát követnie kellett az utasításaimat. Utoljára akkor láttam, mikor elindult a királyné rezidenciája felé, hogy elhozza a kis herceget. Másnap reggel, mikor legközelebb találkoztunk, természetesen rákérdeztem a dologra, mire ő csak annyit mondott, hogy mindent elintézett. Egy hét múlva beadta a felmondását, és Ilinával együtt eltűntek. Nekem meg… szörnyű bűntudatom volt. Biztos voltam benne, hogy azért mentek el, Wilson azért adta fel a katonai hivatását, mert én ilyen ocsmány dologra kényszerítettem. Évekig vártam, hogy hírt hallok majd róla, hogy küld majd egy levelet, amiben azt írja majd, hogy megbocsájt…, de nem történt semmi ilyesmi.

– Torro parancsnok – szólalt meg határozott hangon Will. – Ugye nem képzeli, hogy az apám képes volt ilyen szörnyűségre? Ne tudom mi történt akkor este, de egyben biztos vagyok: apa nem lett volna képes megölni a kis herceget.

– Persze, hogy nem – mondta gyöngéden Torro. – Hiszen a herceg most is itt áll előttem.

 

A szobára mély csend ült. Bár Will nem láthatta, de ekkor a szobában minden szem rá szegeződött. Ha a fiúban ez akkor tudatosult volna, biztos nagyon zavarban ejtette volna, de most csak egy dolog járt a fejében: Mit mondott Torro? Még hogy ő a herceg… Will gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, maga téved. Én nem…

– De igen – Torro parancsnok hangja olyan szigorú és ellentmondást nem tűrő volt, hogy Will egy pillanatra meg is ijedt.

– Tudom, hogy ez így most hihetetlennek hangzik, de igaz. Te III. Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia vagy.

Will nem szólt semmit, egyre csak a fejét rázta.

– Will, érted mit mondok, ugye? Te az ország egyik hercege vagy. Henrik király az apád.

– Az én apám Wilson Solto! – csattant fel hirtelen Will olyan éles hangon, hogy a szobában mindenki rémülten hátrahőkölt. Will gyorsan elfordult, és inkább kibámult az ablakon. Közben mindent megtett, hogy elrejtse keze remegését. Őszintén szégyellte az előbbi kirohanását. Nem, Torro parancsnok biztos téved. Hisz neki vannak szülei. Az apja és az anyja… szerették őt, ebben egészen biztos volt, és nem úgy, mint egy lelencet, hanem tényleg őszintén… mint a sajátjukat. Az nem lehet, hogy… aztán Willben lassan felrémlett egy beszélgetés, amit nem is olyan régen Bethie–vel folytatott: „Tudtad, hogy pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?... Borostyánszínű.”

 

– Will – szólalt meg halkan Torro. – Te nem ismerted Wilsonékat akkoriban. Annyira vágytak egy gyerekre…, évekig próbálkoztak, de eredménytelenül. Biztos vagyok benne, hogy úgy szerettek téged, mint a sajátjukat, sőt még annál is jobban. Hisz teljesült a legnagyobb vágyuk. Felnevelhettek egy nagyszerű gyereket. Ennél többre soha életükben nem vágytak.

– De…– szólalt meg tétován Will. – Ha igaz, amit mond, akkor… miattam haltak meg.

 – Nem bánták meg a döntésüket, és ha mást hiszel, akkor nem ismerted igazán őket.

– Will – szólt közbe ismét Sierra. – Ugye tudod, hogy nem csak ezért mondtuk el neked az igazat?– Will értetlenül fordult a férfi felé.

– Mire gondol?

– Báró úr, szerintem ennyi új hír bőven elég egy napra – Torro hangja most először csengett bosszúsan. Will erre kezdte még rosszabbul érezni magát. Őszintén azt hitte, ennél több rossz hírt már nem kell elviselni ezen a napon. Nagyon hálás volt Torro parancsnoknak, amiért megpróbálta őt megóvni a további borzalmaktól, de úgy tűnt, Sierra nem tágít.

– Parancsnok, tudja jól, hogy nem lehet. Willt hajnalban ki kellett volna végezni, tehát a király már biztosan tudja, hogy megszökött, és ha reggel nem találja a palotában sem magát, sem Danielt, sem Mr. Morgant akkor nem kell hozzá sok ész, hogy kitalálja, ki szöktette meg.

 

Will egész testében megremegett. Tehát akaratán kívül megint bajba sodort egy csomó embert, aki fontos neki. Mikor lesz ennek már vége? Torro parancsnok csak lemondóan legyintett.

– Tegyen, ahogy jónak látja, de szerintem akkor is korai.

– Talán terveztek valamit? – kérdezte gyanakodva Daniel.

– Mondhatni, de előbb szükségünk van Will beleegyezésére.

– Az enyémre? Ugyan miért? – nézett meglepetten a férfira Will.

– Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk – kezdte Sierra–, hogy a király szörnyű uralkodó. A háborúk tönkreteszik az országot, az emberéletekről nem is beszélve.

Will látta, hogy Mr. Morgan komoran bólint, persze ő is ezért vesztette el a testvérét. És mindezért az ő apja a hibás… Willt kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy ő és az a szörnyű, hideg tekintetű ember valóban egy vérből valók. Bár még mindig voltak kétségei, még akkor is, ha tudta, hogy se Torro, se Sierra nem hazudnának neki ebben az ügyben. De akkor sem fog apjaként gondolni arra az emberre. Neki csakis egy apja van, és az az ember nem Livídia királya, hanem Wilson Solto, egy egyszerű földműves. Sierra közben folytatta.

– Ez a szörnyű igazság, amiből úgy tűnik nincs kiút, a király még mindig teljes egészségnek örvend, rengeteg híve van, akiket vagy lefizetett, vagy megfenyegetett, hogy mellé álljanak. Azonban már évek óta figyelem a városlakók és a jobbágyok hangulatát, és ők elégedetlenek. A szegénység megsanyarította őket. Ahogy én látom, az egész ország olyan, mint egy alvó vulkán, ami bármikor kitörhet. Szerintem csak idő kérdése lenne, hogy kitörjön egy véres felkelés. De ha ez vezető nélkül történik meg, a király egy hét alatt leveri, kivégeztet néhány parasztot, és egy év múlva már nem is fog rá emlékezni senki. Viszont… ha a felkelés mellett állna a hadsereg– intett a szemével Torro felé a férfi–, és néhányan a nemesek közül, akkor lenne esély, szerintem igen komoly esély, hogy Henriket megfosszuk trónjától és új királyunk legyen.

– Nem hiszem, hogy ez Henry hercegnek tetszene – mondta Will. – Ő utálja az erőszakot. Biztos nem örülne, ha így kerülne a trónra.

Willnek ez teljesen világos és logikus volt, de mikor körbenézett a szobában, megdöbbenve látta, hogy úgy tűnt, ezt csak ő látja így. A szobában lévők szemében döbbenet sugárzott kivéve Danielében, aki úgy nézett rá, mint egy idiótára.

– Will – szólalt meg tétován Torro. – Azt hiszem félreérted. Mi nem Henry herceget akarjuk trónra segíteni.

– Nem? – most Willen volt a döbbenet sora. – Hát kit?

– Ha a trónörökös nem tudja elfoglalni a trónt – mondta Sierra–, akkor értelemszerűen a másodszülött lép a helyébe.

– Tessék?! – Will azt hitte rosszul hall. – Maga megörült! Még hogy én… nem! Soha!– csattant fel a fiú olyan hévvel, hogy az még saját magát is meglepte. Most már biztos volt benne, hogy Sierra egy számító őrült. Még hogy őt királynak?! Hisz ő csak egy egyszerű mosogatófiú, még a nemesek életéről is alig tud valamit, nemhogy az ország kormányzásáról! Jó, Sierrának hála betéve tudja az összes törvényt, meg a városok nevét és a gazdaságot, de ezen kívül…, aztán Will döbbenten fordult Sierrához.

– Végig ezt tervezte… ezért kezdett el tanítani akkor két évvel ezelőtt…, ezért kellett bemagolnom azt a törvénykönyvet– Will annyira reménykedett benne, hogy a férfi legalább tiltakozni fog, hogy majd bizonygatni fogja, hogy nem, ő csak puszta jóságból tette, ami tett, de nem ez történt. Sierra csak komolyan bólintott.

– Igen, így volt. Mikor akkor évekkel ezelőtt megjelentél a birtokomon, és megtudtam, hogy ki vagy, úgy gondoltam Isten akarta így. Már akkor tudtam, ha kitanítlak, okos, értelmes és felvilágosult király válhat belőled. Őszintén hiszem, hogy a dinasztiád legnagyszerűbb uralkodója lehetsz.

 – Nem – Will úgy érezte ebben a kérdésben tántoríthatatlan. – Henry herceg sokkal alkalmasabb nálam. Őt egész életében erre készítették fel, ráadásul ő is ugyanannyira gyűlöli a háborút, mint bárki más, még a szomszédos ország királyának lányát is kész feleségül venni.

Azt hitte ezek az érvek végre meggyőzik a szobában lévőket, de meglepetésére Torro parancsnok kétkedve ingatta a fejét.

– Igazad van abban, hogy Henry herceg jó ember, de nem valami erős jellem. Soha életében nem mert az apja ellen szegülni. Ami meg a királylányt illeti… a herceg soha nem merné feleségül kérni az apja beleegyezése nélkül.

– Arról nem is szólva – vette át a szót Sierra–, hogy a herceg egyedül azt az uralkodási módot ismeri, amit az apja tanított neki. Ha Henrik meg is hal, a herceget továbbra is az ő hívei fogják körbevenni az ő érdekeikkel, és minden maradna a régiben.

– Ez nem igaz! Henry egyáltalán nem gyenge jellem! – kelt a fiú védelmére gondolkodás nélkül Will, észre sem véve, hogy most először szólította a keresztnevén a herceget.

– Will, te csak alig néhány hete ismered őt– szólalt meg szelíden Sierra. – Én viszont ismerem születése óta, láttam, hogy az apja mennyire megkeserítette az életét. Szerintem még örülne is neki, ha nem kéne trónra ülnie.

– Ezt nem hiszem – morogta a fiú.

– Valamit nem értek – kapcsolódott bele a beszélgetésbe hirtelen az idegen katona, aki eddig még csak meg sem mozdult ott a fal mellett. – Mi a csudának véded azt a kölyköt, mikor elég valószínű, hogy ő is részt vett a te bemocskolásodban?

– Nem vett részt. Azt Simon csinálta – felelte Will.

– Pedig mikor meglátogatott téged a börtönben, nem igazán tűnt úgy, hogy sajnálja a dolgot.

– Ezt maga meg honnan tudja? – nézett meglepetten a férfira Will. Torro is döbbentnek tűnt.

– Ezt nekem eddig még nem is mondta, Stone. Mikor történt ez?

– Néhány órával azelőtt, hogy kimenekítettük a kölyköt – vont vállat az idegen katona, vagyis Stone.

– Stone őrmester a börtön vezetője – magyarázta Torro, mikor meglátta Will értetlen tekintetét. – Úgy ismeri az egész börtönt, mint a tenyerét. Ezért is kértem meg őt és az embereit, hogy mentsenek ki téged.

– De így maga is veszélybe került – nézett aggódva a megtermett férfira Will.

De az csak ismét vállat vont.

– A katonák élete sem fenékig tejfel az utóbbi időben, ráadásul se én, se a katonák többsége sose árulná el Torro parancsnokot, a legtöbben sokkal jobban tiszteljük, mint a királyt.

Will ezt teljesen megértette, de akkor sem tetszett neki, hogy annyi ember lenne kész feláldozni akár az életét is, hogy letaszítsák Henriket a trónról.

– Will, most már látod, hogy mennyien szeretnének változtatni az életükön? – szólt közbe Sierra. – És a változás csak úgy lehetséges, ha te ülsz a trónra.

– És tudod, hogy miért? – vágott közbe szenvedélyesen Torro. – Mert te egészen idáig közemberként éltél. Pontosan ismered az egyszerű emberek problémáit, átérzed, milyen nehéz az életük. És pont ezért fognak támogatni.

– Nem ez… sajnálom, de ez nekem nem megy.

Will faképnél hagyva az őt körülvevő férfiakat, elindult kifelé a szobából. Az ajtónál azonban kis híján belerohant Stone őrmesterbe, aki mind a két méterével elállta az útját.

– Álljon félre! – csattant fel dühösen Will. Kezdett nagyon elege lenni, ki akart jutni ebből a szobából, úgy érezte, ha még egy percig itt kell maradnia ezzel a sok emberrel, akik mind őt bámulják, megőrül.  Stone szerencsére, kelletlenül ugyan, de félreállt a fiú útjából. Persze Will tisztában volt vele, hogy korántsem azért, mert ő rámordult, hanem mert Torro beleegyezően intett neki a fiú háta mögött. De most még ez sem érdekelte. Úgy robogott ki a szobából, mint akit puskából lőttek ki. Még nem tudta hová fog menni. De bárhová, csak el innen.

Bajusz úr a Batthyány tér lakója

Sziasztok!

Nagy örömért ma reggel, amit szeretnék veletek is megosztani.

Egyik novellám (amelyet eredetileg egy novella pályázatra szántam, de ott sajnos nem értem el vele helyezést) felkerült az Aranymosás oldalára :)

A linkre kattintva olvashatjátok az egészet.

Ha tetszett, csillagozzatok, vagy írjátok meg a véleményeteket, itt vagy az oldalon :)

Íme egy kis ízelítő:

Bajusz úr a Batthyány tér mozgólépcsője alatt lakott. Minden reggel a lánckerekek ismerős kattogására ébredt. Ezen a reggelen azonban valami megváltozott. Bajusz úr döbbenten állapította meg, hogy teljes csend veszi körül. Hiányzott a jól ismert zakatolás, a lábak dübörgése és az emberek reggeli locsogása. Bajusz úr megrémült. Emlékezett, mi történt korábbi lakhelyén, a Kálvin téren, ahol unokatestvéreivel, nagybácsijaival, nagynénjeivel és testvéreivel élt, igazán meghitt családi körben, alig voltak százötvenen.

Folytatás az Aranymosás oldalán:

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/toth-eszter-bajusz-ur-a-batthyany-ter-lakoja-9504.html

A herceg III. rész 23. fejezet

Henry lassan kinyitotta a szemét. Szörnyen érezte magát, mintha megtaposta volna egy ló. És nagyon szomjas volt, a szája teljesen kiszáradt, úgy érezte beszélni is alig tudna. Vajon mi történt vele? Csak annyira emlékezett, hogy épp az asztalnál ült, mikor szörnyű rosszullét fogta el. A nap további része sötétségbe veszett, csak néhány mondatfoszlányra és képre emlékezett. Ahogy az édesanyja fölé hajol, vagy az orvos hangja… Most, hogy kinyitotta a szemét, és látása kitisztult, ismét édesanyját pillantotta meg. A nő ott ült az ágya mellett egy széken, és úgy tűnt elbóbiskolt.

– Anya? – Henry óvatosan felült, és megérintette anyja vállát. A nő rémülten riadt föl álmából, de mikor meglátta fiát, hihetetlen megkönnyebbülést érzett.

– Henry… kisfiam, hogy érzed magad?

– Jól, azt hiszem – mondta a fiú, bár kicsit még kábának érezte magát, de az elmúlt estéhez képest tényleg sokkal jobban volt. – Kérhetek egy kis vizet?

– Persze, drágám – pattant föl rögtön a királyné, és egy pohár friss vizet töltött. Közben kiszólt az ajtónál álló szolgának, hogy hívja az orvost.

– Anya, mondd mi történt? Te és apa jól vagytok? Ugye nem tőrt ki egy újabb járvány? – kérdezte aggódva Henry, de Izabella hevesen megrázta a fejét, és lopva letörölte a szemében gyülekező könnyeket.

– Jaj, Henry, dehogyis. Mindenki jól van, nem járvány tört ki, hanem…

– Hanem?

– Valaki mérget kevert az italodba. Attól lettél rosszul.

– Tessék?! – Henry azt hitte rosszul hall. – De… mégis ki, ki tett volna ilyet?

– Apád azt mondta… az egyik konyhai mosogatófiú volt, az aki tegnap az ebédet hozta fel neked.

– Will…? – Henry nem akarta elhinni. Még hogy Will? Will akarta megmérgezni? Nem, az kizárt. Ő soha nem lenne képes ilyesmire. Ebben egész biztos.

– Ne félj, kicsim – simogatta meg fia karját Izabella. – Apád néhány órája járt itt, és megnyugtatott, hogy elkapták a merénylőt. Már a börtönben van, hajnalban pedig kivégzik. Nem fog többé a közeledbe kerülni, hogy bánthasson.

– Beszélnem kell apával – pattant ki az ágyból Henry. Kicsit még szédült, és enyhe rosszullét kerülgette, de ez most cseppet sem érdekelte. A nap már lemenőben volt. Beszélnie kell apjával, meg kell győznie, hogy Will ártatlan, és szabadon kell engednie. Nem végezhetik ki, hisz ártatlan. Ha van valami, amiben biztos volt, az ez. Izabella azonban rémülten kapott fia karja után.

– De Henry, hisz még nem vagy jól, kérlek, feküdj vissza!

– Nem lehet – bújt bele a nadrágjába Henry. – Sajnálom, anya, de beszélnem kell apával. Nem engedhetem, hogy kivégezzék Willt.

– Nem értem…

– Majd később elmagyarázom.

Henry már ki is fordult az ajtón magára hagyva meghökkent anyját.

Henrik szörnyen elégedett volt. Annyira könnyen ment minden. Persze a felségárulás vádja ellen mindenki tehetetlen. Egy kicsit ugyan furcsállta, hogy Torro még nem dugta ide a képét. Hisz ő a főparancsnok, elvileg az ő dolga lett volna a kölyök letartóztatása. Biztos fél. Ha igaz, amit Simon mond, akkor Torro és a fia közel álltak a kölyökhöz. Biztos félnek, ha fellépnek a kölyök védelmében, akkor őket is letartóztatják. Aminek Simon nyílván nagyon örülne. A király nagyon jól tudta, hogy Simon arra számít, hogy miután a kölyök meghalt, Torróékat is utána küldi. A király ezt azonban nem akarta. Torro elárulta őt, ez igaz, de akkor sem akarja kivégeztetni. Pláne nem Simont ültetni a helyébe. De ettől függetlenül Torro nagyon meg fogja keserülni, hogy elárulta őt. Már ki is találta hogyan. Ott fogja megbüntetni Torrót, ahol a legjobban fáj neki. A fiát fogja felhasználni. Ki fogja küldeni a legközelebbi csatába, az első vonalba. Onnan átlagosan minden tíz katonából csak egy tér haza…, ha majd Torro ott fog állni fia holtteste fölött, akkor majd megtanulja, hogy őt soha senki nem árulhatja el. Ezzel egy életre tönkre teszi Torrót. És élete hátralevő részében majd ezzel a bűntudattal kell élnie, és örökre rettegni fog. Méghozzá tőle.

Simon persze nagyon csalódott lesz. Nem baj, majd kitalál neki valamit. Kap egy birtokot és címet, vagy egy nagyobb pénzösszeget. Nem lesz hálátlan. De hát ilyen az élet, nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk. Kivéve persze őt, az ország királyát. Ő mindent megkap. Azt akarta, hogy a kölyök eltűnjön az életéből, és így is lett. Holnap ilyenkor már a föld alatt fog rohadni, ott, ahol már tizenkilenc éve lennie kéne. És ha hibáztatni akar valakit a sanyarú végéért, akkor hibáztassa Soltóékat. Ha ők akkor évekkel ezelőtt, nem kuszálják így össze a dolgokat, akkor ez az egész ügy nem fajul el idáig. Igen, Henriket egy csepp bűntudata sem gyötörte. Hisz ő nem tett semmi rosszat. Mások zavartak össze mindent.

Ekkor kopogtattak. De még mielőtt Henrik bármit is mondhatott volna, az ajtó kitárult, és Henry feldúlt arccal belépett apja szobájába. Henrik meghökkenve nézett fia sápadt arcába.

– Beszélnünk kell – mondta gyorsan Henry, mert már látta, hogy apja szóra nyitja a száját. – Nem végeztetheted ki Willt, bármivel is vádoljátok biztos, hogy nem ő tette.

– Pocsékul festesz – morogta válaszul Henrik, mintha meg se hallotta volna Henry szavait. – Menj, és feküdj vissza, mielőtt összeesel.

– Nem hallottad mit mondtam?! – csattant fel Henry. – Azonnal engedd szabadon Willt!

– Ne beszélj ostobaságokat! Az a kölyök egy közönséges merénylő! Aki az életedre tört, megérdemli a halált.

– Lehet, hogy valaki meg akart ölni, de az biztos, hogy nem Will volt.

– És mégis honnan vagy ilyen biztos ebben?

– Onnan, hogy ismerem őt. Ő rendes és becsületes fiú, soha nem lenne képes ilyesmire.

– Ostoba vagy. Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak. A kölyök nyílván azt akarta elérni, hogy megbízz benne.

– Nem, ez nem igaz!

– Az istenért, Henry, ez csak egy mosogatófiú! Tucatszám rohangálnak odakint, senkinek se fog hiányozni!

– Nem érdekel, ha te nem teszel semmit, akkor majd én magam megyek le a börtönbe, és adok parancsot a szabadon engedésére.

Henry már meg is fordult, hogy faképnél hagyja apját.

– Henry!

Henrik pánikszerű kiáltására visszafordult. Még soha nem látta apját ilyen rémültnek, sőt már–már félelmetesnek. Henrik arcáról szó szerint a pánik tükröződött. Henry kezdte úgy érezni, itt valami komolyabb dolog lapul meg, mint először gondolta. Így visszafordult apjához.

– Henry!– a pánik szinte pillanatok alatt eltűnt a király arcáról, és átvette helyét a komorság. – Az a kölyök veszélyes. Csak egy okból jött ide a palotába, hogy téged megöljön.

– És ezt mégis honnan veszed?

– Az alma nem esik messze a fájától. Nem fogom hagyni, hogy az ország ismét belekerüljön egy véres polgárháborúba. Nem fogom hagyni, hogy a kölyök elvegye a legidősebb fiamtól azt, ami neki jár.

– Te meg miről beszélsz?

Henry már semmit sem értett. De Henrik rendületlenül folytatta.

– Azt hittem, tizenkilenc évvel ezelőtt megoldottam mindent, de az egyik katonám elárult, és most emiatt az árulás miatt veszélybe került a te életed.

– Will… az nem lehet… – és Henry végre kezdte megérteni. Tehát Will… az apja… a pletykák, mind igazak voltak. A kistestvérét, az öccsét tényleg meg akarták ölni. Ráadásul a saját apja… De az öccse nem halt meg. Sőt itt van a palotában… és pont Will az…

– Remélem, most már érted – folytatta könyörtelenül a király. – Az az áruló katona nyílván mindent elmondott a kölyöknek, erre az idejött, hogy elégtételt vegyen. Meg akart ölni téged, hogy aztán kihasználja az én és az anyád tehetetlenségét, és a helyedbe lépjen.

– Hazudsz… – suttogta elhalóan Henry. Igen, az apja biztos hazudik. Hisz hazudott évekkel ezelőtt is neki és az anyjának. Képes lett volna megöletni a saját fiát. Most is biztos hazudik. Mert az nem lehet, hogy az a sok kedves szó, a biztatások, amiket Will mondott, az mind csak hazugság volt. Nem lehet…

– Henry – ragadta meg fia vállát a király, szúrós fekete szemét a fiáéba fúrva. – Akkor tizenkilenc éve mindent, amit tettem, csakis érted tettem. Nem akartam, hogy neked is át kelljen élned azt, amit egykor nekem. Az a kölyök tegnap meg akart mérgezni. Ez nem elég bizonyíték rá, hogy igazam volt?

– De ez… akkor sem biztos, hogy ő volt.

– Mi másért jött volna vissza a palotába?

– Nem tudom…, talán csak meg akart ismerni minket.

– Igen? – mordult fel gúnyosan a férfi. – És ha így van, akkor miért nem állt egyszerűen elénk?

– Biztos félt.

Hisz te már egyszer meg akartad ölni, de ezt Henry nem merte kimondani hangosan.

– Ne légy naiv, Henry. Ő volt az, aki felhozta neked azt a bort, és ő volt az, aki kitöltötte, sőt ő volt az, aki lerakta eléd. Más nem volt bent a szobában kivéve persze engem, de remélem azt azért nem hiszed, hogy én akartalak megölni.

– Nem… persze, hogy nem.

– Helyes – majd Henrik visszaült a székébe. – Így lesz a legjobb. Tegnap bebizonyosodott, hogy az a kölyök veszélyezteti az országot. Meg kell tőle szabadulnunk a te érdekedben, és majd a te fiad érdekében is.

Henry fásultan bólintott. Annyira ostobának érezte magát. Mindaz, amit az apja mondott az előbb, teljesen logikus volt. Őt meg jó alaposan felültették. Elég volt néhány kedves szó, akárcsak egy szerelmes fruskánál. Szánalmas. Ha Will sikerrel járt volna, most biztos jót nevetne rajta. Aztán mindenféle bűntudat nélkül a helyébe lépett volna. Mekkora egy idióta volt.

 – Azt hiszem, most megyek, és visszafekszem– mondta halkan a fiú, és már indult is az ajtó felé.

– Jól teszed – bólintott a király, de már igazából oda sem figyelt, inkább az irataival foglalkozott. Így Henry egyedül lépett ki a király szobájából, és elindult egyenesen… a börtön felé.

Leszállt az est. Will tudta, hogy élete legszörnyűbb éjszakája áll előtte. Kezdetben még reménykedett benne, hogy Daniel majd megpróbálja megmenteni vagy legalább meglátogatni őt, de a hosszú órák alatt rájött, hogy ez ostobaság. Nem várhatja el Danieltől, hogy kockáztassa a saját életét. Nem, jobb, ha ő és a családja minél hamarabb eltűnnek innen. Ha neki hajnalban tényleg meg kell halnia… akkor az egyedül őt érintse. Csak azt sajnálja… hogy nem tud majd elbúcsúzni Bethie–től. Ha megadatna neki, hogy továbbéljen, egy percig sem habozna, azonnal feleségül venné. És boldogan élnének, ahogy a szülei… de most már az egyetlen, amit kívánhat, hogy Bethie találjon magának egy rendes férfit, aki majd boldoggá teszi. Csak ennyit szeretne.

Ekkor léptek zaja törte meg a sötét börtön csöndjét. A következő pillanatban feltépte Will cellájának ajtaját, és bemasírozott két jól megtermett katona. Az egyik megragadta Willt, és teljes erőből a falhoz szorította. Közben a másik Will mindkét kezét a falhoz bilincselte. A fiúnak csak egy rövid láncnyi mozgástere maradt. A katonák egyetlen szó nélkül vonultak ki a cellából, de az ajtót nem csukták be. Will félve várta, hogy most mi fog következni. Néhány percig csend volt. Aztán ismét léptek zaja hallatszott a folyosó végéből. Aztán a cella ajtajában megjelent egy alak. Vastag, fekete köpeny volt rajta, így Will először nem is ismerte fel. De aztán az alak kilépett a fényre, és Will már tudta ki az.

– Felség…

Henry herceg olyan gyűlölettel teli tekintettel nézett a fiúra, hogy Will kezdeti megkönnyebbülése, hogy épségben és egészségben látja újra a herceget, pillanatok alatt eltűnt, és helyette heves rémület fogta el.

– Felség… ugye jól van? – kérdezte óvatosan, és mert őszintén tudni akarta, hogy a herceg túl van–e az életveszélyen.

– Jól – felelte Henry hidegen. – De gondolom egész mást vártál.

– Tessék? Felség, ugye… ugye nem hiszi, hogy én akartam…

– Mégis mit higgyek! – csattant fel dühösen Henry. – Lehet, hogy voltam olyan ostoba, hogy megbízzam benned, de annyira azért nem, hogy ne vegyem észre, ami ott van az orrom előtt!

– De…

Will úgy érezte, mindjárt elbőgi magát tehetetlenségében. Legszívesebben odalépett volna a herceg elé, hogy jól megrázza. Annyira hitte, hogy Henry herceg hisz benne, és fel sem merül benne, hogy ő akarta meggyilkolni. Abban egy percig sem reménykedett, hogy Henry herceg kiáll mellette, és megmenti az akasztófától, de abban igen, hogy nem fognak haragban elválni. De úgy tűnik, ez a kívánsága sem fog teljesülni.

– Felség… ha tényleg, őszintén azt hiszi, hogy én voltam… akkor legyen. De szeretném, ha tudná… hogy én őszintén és szívből örülök neki, hogy nem esett baja, és hogy itt áll előttem egészségesen. És annak is örülök, hogy egyszer majd maga lesz az ország királya, mert még mindig hiszem, hogy remek uralkodó lesz, sokkal jobb, mint amilyen az apja vagy bármelyik előző király valaha is volt. És azt is remélem, hogy feleségül fogja venni azt a hercegnőt, mert minden sokkal jobb lesz, ha egyszer véget ér a háború.

Henry meghökkenve nézett az előtte álló fiúra. Annyira hihetőnek hangzottak a szavai, és a szeme is olyan őszintén csillogott. Borostyánszínű… mint az anyjának. Hihetetlen, már az első találkozásukkor feltűnt neki, hogy Willnek ugyanolyan színű a szeme, mint az anyjának. És most, hogy jobban megnézi, a vonásai is… egy kicsit hasonlítanak az övéire és az apjáéra. Will tényleg a testvére…, tehát igaz, amit az apja mondott. De akkor miért? Miért mond neki Will ilyeneket? Miért mondja, hogy örül, hogy ő lesz egyszer az uralkodó? Az apja szerint Will a helyébe akar lépni. Akkor miért mond ilyeneket? Henry hevesen megrázta a fejét.

– Tudom, hogy hazudsz – de még maga is meglepődött mennyire határozatlanul csengett a hangja. De Willnek még így is fájt minden szó.

– Én sose hazudnék önnek.

– Akkor miért jöttél ide?!

– Én… – Will tudta, hogy már semmi értelme tovább titkolózni. – A szüleim meghaltak, három évvel ezelőtt. Egy katonai parancsnok meggyilkolta őket. Az apám… ő itt a palotában volt katona. Idejöttem, hogy kiderítsem miért kellett meghalnia annak a két embernek, akiket a legjobban szerettem – majd Will suttogva folytatta. – Felség, tudom, hogy meg fogok halni, már sikerült megbékélnem vele az elmúlt néhány órában, csak egy valamit bánok…, hogy nem tudtam teljesíteni a sírjuknál tett ígéretemet. Nem tudtam kideríteni, miért haltak meg. És ezt sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.

Henry nem ezt a választ várta. Sőt, őszintén megdöbbent. Apja erről egy szót sem szólt. Emlegetett ugyan valamit egy bizonyos katonáról, aki megmentette az öccsét, de arról egy szót sem szólt, hogy az a katona és a felesége sajátjukként nevelték fel Willt. Lehet, hogy Will mégis igazat mond…, lehet, hogy tényleg csak azok miatt az emberek miatt jött ide, akik sajátjukként szerették őt? Egy dolog most már biztos. Valaki hazudik neki. Eddig egész biztos volt benne, hogy ez a valaki Will. De most…, hogy itt áll Willel szemben, akinek a szemében őszinte szomorúságot lát, mikor a szüleiről beszél…, már egyáltalán nem olyan biztos benne. Lehet, hogy Will igazából nem is tudja, hogy ki ő? De ha nem Will hazudik, akkor… Az apja hazudott volna neki?

– Fogalmam sincs mit higgyek – mondta végül. – Ez az egész… olyan, mint egy rossz álom.

Will nem felelt semmit. Nem is tudta mit mondhatna. Kezdte úgy érezni, itt valami egész másról van már szó.

– Emlékszel, mikor a testvéremről meséltem neked?

Will bólintott. Henry keserűen elmosolyodott, majd elindult kifelé a cellából.

– Felejts el mindent, amit akkor mondtam… Már tudom, hogy ostoba és naiv ábrándozás volt csak… minden.

Majd a herceg kilépett a cellából. Will pedig már semmit sem értett. Henry herceg testvérének története folyton fel–fel tűnik mióta itt van a palotában. De miért? Hisz ő már rég meghalt…

A főváros hatalmas harangtornyának órája éjfélt ütött. A város már mélyen aludt, a palota lakói úgyszintén. A börtön előtt posztoló őr unottan ásított. Egy újabb éjszakai szolgálat, ahelyett, hogy otthon lenne az ágyában a felesége mellett. Ekkor a börtön bejáratánál három köpenybe burkolt alak jelent meg. Az őr nem ismerte fel őket, és ennek nem csak az éjszakai sötétség volt az oka. A három idegen köpenye csuklyáját mélyen a szeme elé húzta, így az arcukból semmi sem látszott.

 – Állj! Kik maguk? Mit keresnek itt? – kiáltotta el magát az őr.

Válasz helyett azonban az egyik alak előre lépett kezében kard villant. Majd a kardja markolatával lecsapott, és teljes erőből fejbe vágta a szerencsétlen őrt. Az ütés hatására a férfi ájultan rogyott össze. Szabad volt az út. A három alak egyetlen szóváltás nélkül bemasírozott a börtönbe. Aki őrrel csak találkoztak mindegyikkel ugyanúgy elbántak, mint az elsővel, míg el nem jutottak a keresett celláig.

Will rémülten rezzent össze. Mintha kintről kiáltás hangzott volna. A következő pillanatban valaki feltépte a cellája ajtaját, és három fekete köpenyes alak masírozott be. Willnek még kiáltani sem volt ideje. Az egyik alak befogta a száját, míg a másik a háta mögé került.

– Bocs, kölyök.

Will már csak egy éles ütést érzett a tarkóján, majd elsötétült a világ.

A herceg III. rész 22. fejezet

Másnap kora délelőtt Mr. Morgan különös mozgolódásra lett figyelmes, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Egy csapat katona masírozott át a palota udvarán pont a konyha irányába. Élükön egy parancsnok haladt, akit Morgan nem ismert. De már így első pillantásra sem tetszett neki. Vajon mit akarhatnak ezek itt? Rosszat sejtve lépett ki a konyha ajtaján, és ott várta be a katonákat.

– Jó napot, uraim, segíthetek? – kérdezte a lehető legnyugodtabb hangon.

– Maga Carl Morgan? – szólalt meg nyersen a parancsnok jéghideg tekintetét a férfiéba fúrva.

– Igen, én vagyok. Mit akar tőlem?

– A király nevében vagyok itt. Parancsot kell tejesítenem…

– Hűha, úgy látom, Mr. Morgan bajban van – szólalt meg az egyik mosogatófiú Will mellett.

A fiú morcosan dugta ki a fejét a kemence mögül. Nem volt épp jó napja. A fiúk reggel azzal fogadták, hogy ma van a kemence pucolás napja, és ezt a munkát hagyományosan mindig a konyha legújabb tagja végezte el, és ez a személy természetesen Will volt. Így nem csoda, hogy bár még delet sem harangoztak, ő már nyakig koszos és izzadt volt. Ami egyébként nem különösebben zavarta volna, de ma délben ismét találkát beszéltek meg Bethie-vel, és nem repesett túlzottan az örömtől, hogy így kell a lány elé állnia. Azonban ő is kíváncsi volt, mi történhetett odakint. Már vagy öt perce mindenki erről pusmogott itt a konyhában, még Loretta is, aki egyébként sose pletykált. Will eddig a kemence mögött volt, így nem látott semmit. Most azonban már ő is látta, mi keltett ekkora felzúdulást. A konyha előtt ott állt Mr. Morgan egy csapat katonával, akiknek az élén… Simon állt. Willt szörnyen rossz érzés fogta el. Vajon mit keres itt ez az ember? A rossz érzés pedig csak fokozódott, mikor meglátta Mr. Morgan arcát. A férfi arca egyre komorabbá vált, ahogy Simon mondókáját hallgatta, aztán a szeme egyszer csak döbbenten kikerekedett, majd olyan hevesen rázta meg a fejét, ahogy Will még sose látta tőle. Szemében félelem csillogott. Aztán… minden olyan gyorsan történt. Simon több szót nem is pazarolva a kővé dermedt férfira, félre lökte, és két katonája kíséretében bemasírozott a konyhába. Egy perc múlva már ott állt, gonosz mosollyal pont Will előtt.

– Will Smith?

– Igen?...

– Letartóztatom felségárulás vádjával. Azzal a váddal, hogy előre megfontolt szándékkal megmérgezte Henry herceget, Livídia trónörökösét.

Ekkor már Will tudta, hogy nagyon nagy bajban van.

 

A szörnyű hír olyan gyorsan terjedt, hogy alig egy óra leforgása alatt már az egész palota népe tudott róla. Hogy Henry herceget megmérgezték. A tettes az egyik mosogatófiú. A sors fintora, hogy Daniel Torro az utolsók között volt, aki értesült az eseményekről.

– És a fiút, akit letartóztattak, őt hogy hívták? – nézett rémülten az egyik katonatársára, aki a hírt hozta. A katona elgondolkozva ráncolta össze a homlokát.

– Valami hétköznapi neve volt… Smart… vagy Smith. Igen ez az! Smith, ez volt a neve.

Több nem is kellett Danielnek. Will nagy bajban van. Itt az ideje, hogy végre beavasson még valakit ebbe az egész ügybe, és fütyül rá, hogy megígérte Willnek. Az apjának tudnia kell erről. Majd ő kitalálja, hogy mentsék meg Willt. Mert nincs sok idejük…

Így történt, hogy alig két perc múlva Daniel már ott állt apja ajtaja előtt, és kopogás nélkül szó szerint berontott az irodába. De legnagyobb meglepetésére apja koránt sem volt egyedül. Torro parancsnok ott ült borús arccal az íróasztala mögött, előtte pedig a feldúlt Mr. Morgan járkált fel–alá. Daniel most már egészen biztos volt benne, hogy Will nagy bajban van. Még soha életében nem látta Mr. Morgant ennyire aggódni. Pedig már elég régóta ismerte.

– Végre itt vagy! – pattant fel Torro ültéből, amint meglátta belépő fiát.

– Apa, igaz, hogy Willt…

– Igen, Mr. Morgan épp most mondta el nekem mi történt.

– Apa, hidd el Will soha…

– Tudom, tudom! Ne aggódj, itt ebben a szobában senki se gondolja, hogy Willnek bármi köze is lenne ehhez a mocskos ügyhöz.

Daniel erre egy kicsit megnyugodott. Félt, hogy már az is órákba fog telni, mire meggyőzi apját arról, hogy Will ártatlan. De szerencsére erről szó sincs. Azonban valamit még mindig nem értett.

– Mr. Morgan… – fordult a még mindig fel-alá járkáló férfihoz. – Én nem értem ezt az egészet. Mégis honnan veszi bárki is, hogy megmérgezték a herceget? És miért pont Willre kenik az egészet?

– Henry herceg tegnap éjjel lett rosszul, állítólag még mindig nem tért magához. A királyi orvos elvégezte az ezüstkanál próbát az összes ételben és italban, amit a herceg előtte fogyasztott, és az egyik boros kupában ki is mutatták a mérget. És azt a pohár bort… Will töltötte ki – majd Morgan keserűen hozzátette –, legalábbis ezt mondta az a bizonyos Simon parancsnok.

– Valaki más tette a mérget a herceg poharába– mondta csökönyösen Daniel. – És Willre akarja kenni az egészet.

– És gondolom neked van is egy nagyon jó tipped arra, hogy ki volt az – nézett sokatmondóan fiára Torro. Daniel bólintott. Igen, biztos Simon volt az. Hisz ő már kétszer megpróbálta megölni őt.

– Nem hiszem, hogy helyes a tipped – folytatta Torro. Daniel meglepetten nézett apjára.

– Tessék?

– Nem hiszem, hogy Simon áll a dolog mögött. Vagy ha igen, akkor biztos, hogy nem egyedül találta ki.

– De…

– Én ismerem Simont. Bárki feketítette is be Willt, az körmönfont és aljas eszközöket használt. Simon ezzel szemben mindig is az erőszak híve volt. Arról nem is szólva, hogy nem volt bejárása se a konyhába, se a Henry herceg szobájába.

Daniel kelletlenül bár, de elismerte, hogy apjának igaza van. De akkor mégis ki tehette? Torro parancsnok lassan fölállt, és fiához lépett. Daniel már csak akkor vette észre, mikor ott állt előtte. Szigorú szemét a fiára szegezte, és Daniel már tudta, hogy mi következik.

– Most pedig, Daniel, mondj el mindent, amit tudsz Will Smithről!

Erre már Morgan is felkapta a fejét. Daniel zavartan fordította el a fejét. Tudta, hogy el fog jönni ez a perc, de fogalma sem volt róla, hogy hogyan kezdjen bele.

– Daniel!

Nem volt idő gondolkozásra, a két férfi várta a magyarázatot. Így Daniel elmondott, ezúttal, tényleg mindent.

Delet harangoztak. Izabella királyné még mindig ott ült, tegnap esti hálóruhájában és köntösében fia ágya mellett. Henry herceg nagyon sápadt volt. Homloka izzadságtól gyöngyözött, és bár magas láza volt, mégis egész testében reszketett a vastag dunyha alatt. És ez ment egész éjjel. Az orvos tehetetlen volt, csak annyit tudott tenni, hogy hideg vizes borogatással próbálta enyhíteni a herceg lázát. Izabella ezt maga csinálta. Egész éjjel fáradhatatlanul cserélte fia felhevült testén a borogatást. Meg se hallotta az udvarhölgyek halk kérését, hogy pihenjen le, mert a végén még ő is beteg lesz. De Izabella nem mozdult. A királyné rettegett. Mi lesz, ha Henry nem gyógyul meg? Ha őt is elveszíti…, azt már nem fogja kibírni. Kicsi korában nem álltak közel egymáshoz Henryvel, ami nem is csoda, hisz születése után apja rögtön kiszakította fiát az anyja ölelő karjaiból, és nekilátott, hogy megfelelő trónörököst faragjon belőle. Izabella ezután naponta alig egy órát tölthetett el fiával. Csak azután lett szorosabb a viszonyuk, miután Henry felnőtt, és lassan kiderült, hogy jelleme egyáltalán nem hasonlít az apjáéra. Egész más céljaik voltak, és egész másként képzelték el az ország irányítását. Izabella ennek nagyon örült. Férjét, a királyt kegyetlen és gonosz embernek tartotta, és ez a gonoszság nemcsak a házasságukban, hanem az ország irányításában is megmutatkozott. De Henry más volt, egészen más. Ő jó és okos fiú volt, és ha eljön az ideje, remek uralkodó válik majd belőle. Csak az fájt a nőnek, hogy a gyerekkorából így kimaradt. Ezért is örült annyira, mikor tizenkilenc évvel ezelőtt ismét áldott állapotba került, és ki is tudta hordani a gyermekét. Tudta, hogy ez a gyerek már csak az övé lesz. Ő fog gondoskodni róla, ő fogja kiválasztani a dajkáit, a tanárait, és minden percben együtt lesznek. Akkoriban annyira boldog volt. Többen mondták a szolgái és az udvarhölgyei közül a terhessége alatt, hogy csak úgy ragyog. Boldog volt. De aztán… eljött az az este. Amikor elvették tőle az ő kicsikéjét. Biztos volt benne, hogy a férje keze volt a dologban. Hisz látta, látta, hogy ő nem örült a terhességének, hogy mindennap azt várta, mikor fog újra elvetélni… Kezdetben, az első években még nem értette, miért ódzkodik férje annyira egy újabb gyermektől, főleg egy kisfiútól. Aztán azon a napon, mikor fia tizenhatodik születésnapját ment megsiratni, a templomban egy szolgálólány odalépett hozzá, és mindent elmondott. Elmondta, hogy a férje ölette meg a kisfiát, mert retteget egy újabb testvérháborútól, de főleg az ország kettészakadásától. Azóta a királyné nem szólt a férjéhez. Nem is akarta őt többé látni. Elvette tőle az ő kisfiát, és még sírja sincs a kicsinek, csak úgy el van kaparva valahol, mint egy kutya, vagy ott fekszik valahol a folyó medrében… Ahelyett, hogy most itt lenne vele, és támaszt nyújtana az anyjának, mikor annyira retteg, hogy elveszíti az idősebb fiát.

Daniel nem értette. Apja úgy nézett rá, mint aki kísértetet látott. Daniel ígéretéhez híven mindent elmondott apjának és Mr. Morgannek, amit Willről tudott. Hogy Will igazából Wilson Solto fia, hogy Soltóékat Simon meggyilkoltatta, és hogy Will azért jött a palotába, hogy kiderítse ennek az okát. Miután befejezte Mr. Morgan értetlenül ingatta a fejét.

– Sajnálom, de én még mindig nem értem.

– Mi is csak ennyire jutottunk – vallotta be kelletlenül Daniel. – Még mindig nem tudjuk Wilsonéknak miért kellett elmenniük innen.

Torro parancsnok azonban egy szót sem szólt. Halálra vált arccal meredt a fal egyik pontjára, és úgy tűnt, egy szót sem fogott fel fia és Morgan beszélgetéséből. Daniel már attól félt, apja sokkot kapott, mikor Torro lassan megszólalt.

– Te jó ég!

– Mi az? – nézett kérdőn apjára Daniel, de Torro oda se figyelt.

– Te jó ég, Wilson… Mit műveltél?

– Apa… – és Daniel lassan megértette. Apja tudta, végig tudta, hogy Wilson és Ilina Solto miért menekültek el innen. Ostoba Will. Miért nem engedte már korábban, hogy elmondja az egészet az apjának! Akkor lehet, hogy most nem lennének ekkora bajban.

– Daniel – Torro olyan hirtelen fordult fiához, hogy Daniel egy pillanatra hátra hőkölt.

– Igen?

– Most nagyon jól figyelj rám, mert pontosan azt kell tenned, amit mondok.

– Rendben van – bólintott Daniel.

Apja olyan komolyan beszélt, hogy a fiú egészen biztos volt benne, hogy ez az ügy nagyon súlyos.

– Menj haza, és zárkózzatok be. Ne nyiss senkinek sem ajtót, csakis nekem. Vigyázz anyádra. Ő se menjen sehova. Világos?

– Igen, de apa… mi ez az egész?

– Majd később mindent elmagyarázok. Most menj, és ne mondd el senkinek, hová mész!

Daniel bólintott, de még nem mozdult.

– Apa… megmented Willt, ugye?

– Minden erőmmel azon lesznek. De most menj. Addig nem tudok semmit sem tenni, amíg miattatok kell aggódnom.

– Értettem, sok szerencsét!

A fiú kilépett az szobából. Miután becsukódott mögötte az ajtó Torro a szobában maradt Morganhez fordult.

– Carl… ez félek sokkal komolyabb és veszélyesebb ügy, mint először gondoltam. Ezek fényében tudom, nem várhatom el öntől, hogy segítsen…

– Azt a fiút én úgy szeretem, mintha csak a családom tagja lenne. Megteszek bármit, amit csak kell, hogy segítsek rajta.

– Nagyon köszönöm. Akkor figyeljen, fel kell keresnie Sierra bárót…

Will nem tudta, hány óra telt már el. A nap már magasan járt, ezt még a cella apró ablakából is jól látta. Akkor már délután felé jár az idő. Vajon mi történhet odakint? Miért történik mindez? Mikor Simon és az emberei elhurcolták a konyhából, hallotta Mr. Morgant, amint megígéri, hogy segítséget fog kérni Torro parancsnoktól.

Will hirtelen nem tudta, hogy örüljön-e ennek az ígéretnek vagy sem. Örült, hogy így legalább Daniel minél hamarabb értesülni fog a történtekről. De Torro parancsnok még biztos neheztel rá, amiért nem avatta be a bizalmába, és épp ezért nem biztos, hogy elhiszi, hogy neki semmi köze ehhez a mocskos ügyhöz. Még hogy ő megmérgezte a herceget… nem tudta ki követte el ezt a szörnyűséget, de ő biztos, hogy nem. Egyáltalán ki akarhatta megölni a herceget, aki olyan jó ember. Persze Mr. Morgan többször emlegette, hogy itt a palotában félnek a merénylőktől, de Will mindig is úgy hitte, a merénylők célpontja csakis a király lehet. Hisz ő hoz sorra rossz döntéseket, ő kényszeríti az országot háborúba, és nem Henry herceg, aki ugyanúgy gyűlöli a háborút, mint bárki más. Őszintén remélte, hogy Henry herceg fel fog épülni. De jelenleg Willnek volt egy ennél is nagyobb problémája, ahogy arra Simon felhívta a figyelmét, mikor betaszította ide a cellába. Will akkor nagyon félt. A férfi megragadta a nyakát, és teljes erőből a falhoz szorította.

– Itt a vége, öcsi – sziszegte a fiú fülébe. – Holnap hajnalban már lógni fogsz, én magam fogom a nyakadra tenni a kötelet.

Erre úgy megszorította a fiú nyakát, hogy Will azt hitte, a férfi már meg sem várja a hajnalt, és itt helyben végez vele. De aztán, mikor már Will levegő után kapkodott, a férfi elengedte.

– Ne félj, nem leszel sokáig magányos ott a föld alatt. Nem sokára Torrót és azt az átkozott fiát is utánad küldöm.

– Ne merészelje…

De Simon nevetve félbeszakította.

– Akadályozd meg, ha tudod!

Majd a férfi gonosz kacaj kíséretében magára hagyta a hideg cellában.

Tehát holnap hajnal…, ha hajnalig nem jut ki innen, akkor meg fog halni. Will nem akart meghalni… annyi elintézetlen dolga van még. A szülei… Mr. Morgan és Miss Mary… Daniel… még Bethie-nek sem mondta meg, hogy szereti. Ráadásul, ha hihet Simon szavainak, még Torróékat is magával rántja. Nem kellett volna elmondania Danielnek. Ha aznap erős marad, és hallgat, akkor Daniel és Torro parancsnok most nem lennének bajban. Csak remélni tudta, hogy Torro parancsnok, mint jó katona, megérzi a veszélyt, és elmenekül a családjával. A másik dolog, ami aggasztotta, hogy nem akart úgy meghalni, hogy Henry herceg közben azt hiszi, ő akarta megmérgezni. Mert nem ő volt, ő soha nem lenne képes ilyesmire. Ezt Henry hercegnek is tudnia kell…